Múzsák - Múzeumi Magazin 1986 (Budapest, 1986)
1986 / 1. szám
van, ezek közül az egyik a néma szolga. Ez utóbbi a buffo helyzetek egész sorát idézi elő esetlen csetlésével-botlásával, bűnbak, de végül is ő az, akinek kezében a drámai megoldás szálai összefutnak. A darab társadalmi ranglétrájának legalacsonyabb fokán ő áll; fölötte helyezkedik el a szolgáló, aki csinos, eszes, öntudatos és nagyravágyó; legfölül a gazda, a vagyonos polgár, aki azonban kiszolgáltatott, mert szerelmes és korosodó, s e két tulajdonságából eredően hiszékeny. A mű megírásának idején huszonhárom éves Pergolesi elképesztő színpadi rutinról, jellemábrázoló erőről, helyzetkomikumot és jellemkomikumot egyaránt szuverén módon föl- és kihasználó dramaturgiai tapasztalatról tett tanúságot. Az előadás idejének rövidsége eleve tömörségre készteti, üresjáratokat az intermezzo nem engedhet meg magának. Miután nyitányra sem jut idő, a helyzetet és a jellemet minden szereplő maga körvonalazza a neki juttatott áriában, mégpedig nyomban annak első ütemeiben. Uberto, a férjül kiszemelt öregúr zsörtölődő áriája a darab legelső mozzanata. Ebben benne foglaltatik Pergolesi egész művészete, esztétikája és zeneszerzői stílusa: az énekszólamot körülölelő hangszeres együttes (csembaló és vonós basszusok) incselkedő, szellemes, táncos dallamossága, a méltatlankodásból toporzékolássá fokozódó énekszólam gazdag kifejezési skálája éppúgy, mint a szabatos anyagelrendezés, a szerkesztés célratörő gazdaságossága. A leányzó, Serpina, hízelkedő kacérságában, szívet melengető kedvességében és viharos temperamentumában könnyűszerrel ismerünk rá Mozart szobaleány-figuráira, fél évszázaddal azok megszületése előtt. Pergolesi koldusszegényen élt és rendezetlen adósságoknál egyebet nem hagyott maga után. Tömegsírba temették őt is, akárcsak később Mozartot. De itt maradt a mű, amely, ha elkésve is, megjárta a maga útját és kivívta alkotója számára a posztumusz dicsőséget. Az úrhatnám szolgálót 1752. augusztus 2-án mutatták be a párizsi Nagyoperában, olasz művészek közreműködésével. Jelen volt a király és egész udvara. A darab leírhatatlan hatást tett. A harcias kedvű párizsi közvélemény nyomban két pártra szakadt: a buffo műfaj híveinek és ellenzőinek táborára. A feszült hangulatot XV. Lajos azzal próbálta enyhíteni, hogy az olasz komédiásokat kiutasította Párizsból. Ám Az úrhatnám szolgáló két év múlva ismét színre került, ezúttal az Olasz színházban, francia fordításban. A francia vígopera megteremtéséért küzdő zeneszerzők — Rousseau, Duni, Monsigny, Grétry — Pergolesi példáját követték, tőle tanultak. „Pergolesi megszületett és megismertük a valóságot" — mondotta Grétry. Napjainkban a vígoperánál jóval gyakrabban hangzik fel az a kompozíció, amely ízelítőt ad Pergolesi munkásságának másik területéről, egyházzenei alkotásaiból. Stabat Mater című darabját állítólag már nagybetegen, élete utolsó évében írta, felhasználva benne egy korábbi Dies irae zenei anyagát. A szoprán- és altszólóra, vonóskarra és orgonára írt, Jacopone da Todi középkori szekvenciájának szövegét megzenésítő kompozíció — bármily különösnek tűnik is e megállapítás — sok tekintetben ugyanarról a tőről fakad, mint Az úrhatnám szolgáló zenéje. Ugyanazok a szellemesen kihegyezett apró dallamforgácsok, finoman szökellő, táncos ritmusok, legfeljebb a tempó válik illedelmesen lassúvá, hogy valamiképpen mégis hihetővé tegye a fiát sirató Szűz Mária panaszos énekét. Talán ennek a sajátságos jelenségnek tulajdonítható az, hogy Pergolesi Stabat Matere inkább áhitatos hangulatú, meghitt kamaramuzsika, mint a szó igazi értelmében vett egyházi zene. A befejező énekkettős halvány pasztellszíneinek mélabúja a maga gyengéd szépségével ugyanolyan tömör teljességben reprezentálja Pergolesi művészetét, mint a cseles és ellenállhatatlan Serpina a vígopera színpadán. PÁNDI MARIANNE nehézsúlyú művészek I. e. VI. századi görög kovácsműhely A kohóban megolvasztott fém alakításának legegyszerűbb módja, ha az olvadékot olyan üregben hagyjuk kihűlni, amely a szerszám, a használati tárgy alakjának felel meg. A módszer gazdaságosságát már a rézkorban felismerték. Az öntéshez elsősorban olyan könnyen folyó fémre volt szükség, amely jól kitölti a formát. Főleg az ón, az ólom, az arany és az ezüst ilyen, de jól önthetővé tehető a réz és öntvényei, amelyek közül a bronz játszotta a legfontosabb szerepet. Másodsorban olyan anyagra volt szükség, amelyből a tárgy negatív mása készíthető el. Az öntés legkorábbi időszakában a formát közvetlenül olyan anyagba faragták, amely az olvadt fém hőfokától nem ment tönkre, de megmunkálása könnyű volt. A szépia mészteste erre a célra kiválóan megfelelt. Hamar felismerték, hogy a másik jól formázható anyag a kerámia készítéséhez használt agyag. Mivel az agyag nem volt elég porózus, állati szőrrel és ló- vagy tehéntrágyával
