Múzsák - Múzeumi Magazin 1985 (Budapest, 1985)
1985 / 4. szám
Gallér fehérhímzéssel Függöny teteje rátétmunkával megvetették, a nőhöz hozzátartozott a kézimunka. Németországban még séta közben is szorgalmasan illett öltögetni. Csodálatosan finom és aprólékos munkák készültek a mécses vagy gyertya fénye mellett. Különösen érdekesek a különböző technikák bonyolult öltéseit, változatait bemutató mintalapok, amelyek feliratából azt is megtudhatjuk, hogy készítőik legtöbbször ki- lenc-tíz éves lányok voltak. A XIX. század folyamán a textilipar rendkívüli mértékben fejlődni kezdett. A Jaquard által alkotott lyukkártyás rendszerű szövőgép olcsón és nagy mennyiségben tette lehetővé a mintás szövetek gyártását. Feltalálták a hímzőgépet, majd a század közepén a varrógépet. A csipkekészítést is gépesítették. Eleinte az áttört alap, a tüll készült gépen, majd a brüsszeli csipke gazdag virágmintáitól kezdve a legkülönbözőbb varrott és vert csipketípusok utánzata is. Az ipari fejlődés azonban nem a kézimunka háttérbe szorítását eredményezte, hanem éppen ellenkezőleg, a ruházat és lakberendezés dús díszítésének mind szélesebb körben való elterjedését. A munkabér még mindig nagyon alacsony, a nők nagy része továbbra is a hímzésben lelte meg egyetlen kifejezési formáját. Különösen a század végére a fehérneműt, blúzokat, ruhákat, kabátokat, az ágy- és asztalneműt a kézimunka számtalan fajtája ékesítette. 1860 körül jelentek meg az első, a mai értelemben vett divatlapok, amelyek a viseletrajzok mellett kézimunkamintákat is nagy számban közöltek, és részletesen ismertették az elkészítés módját. A kézimunkával már gyermekkorukban megismerkedő nők számára nem is jelentett különösebb gondot, hogy a leírás alapján elkészítsék a közölt mintát. A XIX. század végén, a XX. század elején a lapszerkesztők gondoltak az ügyetlenebbekre is. Rendszeresen közöltek igen egyszerűen, sőt varrógéppel is kivitelezhető, mégis látványos mintákat. A kézimunkák kompo- zíciós megoldásai, mustrái híven követik a korízlést, az úgynevezett „nagy művészet" alapelveit, s éppen ezért szerves részei egy-egy korszak művészeti áramlatainak. Ez jellemző a reneszánsz és barokk művészetre, de a XIX. századi stílusokra is. A század elején a klasszicista, később a romantikus (biedermeier) kompozíciójú motívumokat a historikus és eklektikus stílusúak követik. Ezek a minták nagyrészt spontánul alakulnak ki, jórészt az egyéb művészeti és ipar- művészeti ágakban szereplő ornamentikákból merítve. Az első olyan stílusirányzat, amely tudatosan fordul a kézimunka felé is, a szecesszió, melynek kiemelkedő művészei nem restelltek hímzésterveket készíteni, felismerve szerepét a látáskultúrában. A divatlapok is igyekeztek művészeket felkérni a minták megalkotására, amelyeken a könyvgrafika kanyargó indájú pipacsai, íriszei és más fantasztikus virágai pompáztak. Az új minták hamar elbűvölték a régi motívumokat már kissé megúnt közönséget, s a kézimunKávémelegítö fehérhímzéssel kázó kedv feléledt: kötelező „iskolai munka" helyett ismét öröm, az alkotás sajátos területe lett. A mintakincs mellett a technikák is megújultak. Nem csupán a varrógépet használták fel a munkához, hanem különféle új lehetőséget is találtak. így a bársonyégetést és -festést, melyet azóta sajnos teljesen elfelejtettünk, olyannyira, hogy ma már a hozzá szükséges anyagok és eszközök sem kaphatók. Rendkívül sokféle új csipkekészítési módot is kitaláltak, nem féltek a különböző varrott, horgolt, vert technikák kombinálásától. Két sajátos magyar technika származik a század elejéről: az azóta is világhírű halasi, és a viszonylag egyszerűbb, horgolt és varrott cset- neki, amely egykor széles körben népszerű volt, de ma már nem készítik. A mintakincs az 1900-as években gyorsan változik. A kanyargós indák 1908 körül lehiggadnak, geometrizálódnak, majd lassan átalakulnak a következő stílus, a napjainkban újjáéledő art deco (dekoratív művészet) mértanian szerkesztett rózsáivá, zömökebb, konstruktívabb, de szintén nagyon látványos formáivá, amelyek különösen 1910—15 körül szívesen kacérkodnak a neoklasz- szicista, neobiedermeier formakinccsel is. Ebben a korban kezdték felfedezni a népművészet értékeit, s igyekeztek „belopni" a polgári ízlésbe. Először blúzok, térítők készültek a népi hímzés motívumaival. A két világháború között mind népszerűbbé váltak a különböző tájegységek mintái és technikái. Végül szinte kiszorítottak minden egyebet. Ma már gyakran hallunk olyan meghatározást, hogy „kézimunka, de nem népi". Az a nemes törekvés, amely a paraszti kultúrában kialakított és megőrzött mintakinccsel kívánta bővíteni a polgárit, végül elsorvasztotta az eredetit. Ma már az a feladat, hogy ismét felelevenítsük a kézimunka más lehetőségeit is, kissé elszürkült környezetkultúránk gazdagítására. Ezt a célt szolgálja a Magyar Divat Intézet Régimódi kézimunkák (1906—1916) című kiadványa, mely két magyar divatlap, a Bazár és a Divatszalon kínálatának keresztmetszetét adja. A minták zöme a majd nyolcvan éves „korkülönbség" ellenére is korszerű. F. DÓZSA KATALIN 31
