Múzsák - Múzeumi Magazin 1985 (Budapest, 1985)
1985 / 4. szám
A magyar népi kerámiával foglalkozó kutatók gyűjtő- és feldolgozó munkájuk során többnyire mellőzték azokat a cserépedényeket, amelyek a református gyülekezetek birtokában voltak. Az egyes fazekasközpontok történetének kutatása során sem fordítottak nagyobb gondot a református templomok ilyen jellegű anyagára, pedig sok gyülekezet parókiáján, az egyházládában sorakozott, vagy törötten a padláson hevert a korsó és bütykös, az orros és a kanta, a tál és a tányér. E tárgyak értékét növeli az, hogy sok esetben az edények felirattal, évszámmal ellátottak, sőt a feliratok utalnak arra, hogy a kanta, korsó hol készült, ki készítette. A kutatók előtt ismeretlen műhelyek, mesterek neve bukkanhat fel az úrasztali cserépedényeken. A korsók, bütykösök sok szór remekművek: túlnyomó többségük megrendelésre készült, így a mester tudásának, művészi készségének legjavát igyekezett adni a templom számára készült edényeken. Már a XVI. század második felétől, a kálvinizmus elterjedésétől kezdve általánosan használták a falusi eklézsiák a cserépedényeket. A tálak az úrvacsorái kenyér, a korsók, bütykösök, a kétfülű kanták a bor szállítására vagy tárolására szolgáltak. Ezekből öntötték a bort az ón- vagy aranyozott ezüstkannákba, majd a kelyhekbe, poharakba, tehát a korsók, kanták nem kerültek fel az úrasztalra, helyük a mellett volt, az egyházfi keze ügyében, hogy a bort utántölthesse. A reformáció századából ugyan sem tárgyi, sem írott emlék nem maradt fenn a cserépedények használatáról, de az 1562-es debreceni zsinat határozata kimondja: „Mindennemű edényeket, akár üveg, akár fa, vagy arany, ezüst és cserép légyenek, vagy rézből és bár- minémű ércből készültek elfogadunk", így a cserépedények is helyet kaptak az úgynevezett „szent edények" sorában. Egy 1635-ből való leltár említi először a cserépkorsót, amelyet Varannón Deák Imre adott a templom számára. A későbbi KANTÁK, TÁLAK BÜTYKÖSÖK Keresztelő készlet, Vámfalu, 1885 32 Miskakancsó, Újlőrincfalva
