Múzsák - Múzeumi Magazin 1984 (Budapest, 1984)
1984 / 4. szám
dél-itáliai atellána játékok ősi formájában „paraszti förtelmeket" és „felelge- tő, veszekedő rögtönzött versikélést" találunk. A szereplők bemázolták arcukat és tarka rongyokból összevarrt bohócköntöst viseltek. Horatius leír egy bohócveszekedést, amelyben az egyik atellána játékos neve Cicirrus, vagyis Kikiriki. Ez a kakaskodó bohócfigura már a későbbi Harleqinek, Hans- wurstok és Paprikajancsik itáliai őse. Jellegzetes atellána figurák maradtak fenn, mint a nagyképű tökfilkó, akit mindig lóvá tesznek, de feltűnik ikerpárként is, mint Shakespeare: Tévedések vígjátékában, s megjelenik a dicsekvő, hatalmaskodó katona típusában is: a későbbi hetvenkedő katona előképe. A mi szempontunkból figyelemre méltó az atellána játék két paCharlie Rivel raszt-figurája: Bucco és Dossennus, mindketten ügyességgel, hízelgéssel igyekeznek megélhetésüket biztosítani. Bucco ostoba parazita, faragatlan paraszt és üres fecsegő (szószátyárságát neve is jelzi, a bucca szó jelentése: pofa, száj), Dossennus pedig púpos és korcs, ő is falánk és iszákos, mint a társa, de vele ellentétben ő talpraesett, ravasz és okos, gyakran orránál fogva vezeti környezetét. Plautus, a római vígjáték atyja mesteri módon keveri az itáliai népi színjátszás elemeit a görög figurák jellemvonásaival. A vígjátéki cselekmény fő mozgatója nála már egyértelműen a rabszolga. Élesen megkülönböztethető a szolga kétféle jelleme: az ügyes, furfangos 34 intrikus, akinek vörös paróka és lábain vastag tömés kölcsönöz „fejedelmi” jelleget, míg a másik, az ostoba, de becsületes szolga, akit sokszor úgy megzavarnak, hogy már abban is kételkedik, amit saját szemével lát. A két szolgafigura közös vonásaiban és ellentmondásosságában a mai cirkusz bohócának kétarcúsága mutatkozik meg. „Az összedőlt Római Birodalom alól kibúvik az itáliai bohóc és kecses piruettel belejt a keresztény világ porondjára, mintha mi sem történt volna." — írja Hevesi Sándor. „A tér a középkori város szíve ... Egyszercsak valahonnan a tömeg sűrűjéből kacagás harsan: fellépett a zsonglőr. Tarka öltözetben, színes kabátban, bokáig érő tarka trikóban, színes toliakkal díszített alakban, hátán gitárral, olykor a vállán fintorgó majommal lépett a térre". A zsonglőr francia szó, a latin joculátor szóból ered, az pedig a jocus szóból, amely a humor istenének a neve volt, és később a köznyelvben tréfát jelentett. A joculátor jelképe a jocus bot, amelynek végén faragott bohócfej volt látható. Az olasz város piacterén kialakult sajátos játéktípus, a commedia deM’arte sok tekintetben alapképletét adja a bohócok művészetének. A maszk itt egybeolvad a szereppel, amelyet a színész alakít. A commedia dell'artéban a bohócok bonyolítják a cselekményt, nevük: zanni. (A szó a Giovanni becéző alakja). Ök képviselik a játékban a realizmust és a népiséget. Két típusuk honosodott meg: az ostoba Arlecchino és a furfangos Brighella. A commedia deM’arte színész a mese vázlata alapján rög- tönzi a színpadi párbeszédet. A mese fonalára felfűzött virtuóz képességeket igénylő tréfák, mókák már a mai bohóctréfák közvetlen elődei. Egy ilyen móka során például Arlecchinót és Brighellát gazdájuk egyidejűleg bünteti meg. Háttal egymáshoz kötözteti őket. Ilyen pózban pillantják meg az asztalra helyezett makarónis tálat. Minthogy kezüket nem használhatják, megállapodnak, hogy felváltva hajolnak a tál fölé és szájukkal szedik fel a makarónit. Amíg az egyik lakmározik, a másik kénytelen lábával a levegőben kalimpálni és fordítva. A népszórakoztatásnak ez a formája olyan közkedvelt lesz, hogy a főúri, sőt királyi udvarokat is meghódítja. Igaz, hogy közben, a XVII. század végére a Franciaországban szereplő olasz színtársulatok naiv zannijaiból már éles eszű tréfacsináló lesz. Jelmeze is változik: az egykori fehér paraszting fehér clown-ruhává, a tartkafoltos gúnya geometrikus díszítésű bohócöltönnyé válik. A modern cirkusz az 1800-as évek elején alakul ki Európában. Franciaországban, majd Anglia cirkuszporondjain megjelenik a clown. A szó az angol goromba, neveletlen fráter jelentésű clod-ból származik. 1816-ban a Franconi Cirkuszban egy öreg paraszt szakítja félbe az előadást, mondván, hogy ő különbül megcsinálja ezt a produkciót, amit eddig látott, csak adjanak neki egy jó lovat. A nézők eleinte botrányt szimatolnak, de aztán hamarosan magával ragadja őket a vágtató ló lábai közé zuhanó és újra nyeregbe kapaszkodó lovas mutatványa. Az öreg paraszt nem más, mint a Franconi- fivérek egyike. A clown tehát kezdetben e sajátos lovas bohócmutatvány hőse. A cirkusz nagy korszakában, az 1850-es években Franciaországban, Angliában, Németországban, Oroszországban már híres clownok rivalizálnak egymással. A parasztruhába öltözött lovas clownból különféle színpompás figurák fejlődnek ki, akik már az előadások szerves részét képezik, és nemcsak lovas akrobaták, hanem kiváló mímesek, beszélő színészek, énekeszenés bohócok, s szinte kivétel nélkül ügyes artisták. Ma már elképzelhetetlen cirkuszi műsor bohócok nélkül. A nagy egyéniségek szólói mellett feltűnnek a páros számok is. Ilyenkor egyikük gyámoltalan, hogy céltáblául szolgáljon a másik ugratásainak. Groteszk, olykor tragikomikus ügyetlenkedéseikkel ők töltik ki a mutatványok közötti szüneteket, hogy aztán a műsor csúcspontján egészen az övék legyen a porond, az ezerfejü cézár legnagyobb örömére. Sokan igyekeztek már megfejteni, miben van a bohócok páratlan hatásának titka. Hogyan tudnak együgyűnek tűnő tréfáikkal, únos-untig ismétlődő csattanóikkal ellenállhatatlan nevetést, sőt gondolatokat is fakasztani. A titokra a választ csak az ismeri, aki tudja, milyen műgonddal, a hatások aprólékos elemzésével, bohócgenerációk évszázados örökségének csiszolásával készülnek ezek a szívderítő „semmiségek". (A MÚZSÁK Közművelődési Kiadó nemrégiben jelentette meg Ar- mino Rothstein: Te akarni bohóct játszani? című kötetét.) BENDE MIKLÓS
