Múzsák - Múzeumi Magazin 1984 (Budapest, 1984)
1984 / 1. szám
Domborított fémlemez, XVIII. sz. Csempeszkopács, Domonkosfa, Ják, Nagysitke, Pécs, Szeged, Szentmi- hályfa, Zalahárságy árpádkori templomaiban maradt nyoma annak, hogy a bárány-jelkép képző- művészeti megfogalmazása országszerte ismert volt. A plasztikai vagy képi kompozíció egyszerű: az oldalnézetből ábrázolt, esetleg térdre ereszkedő vagy egyik lábát emelő, glória övezte bárány oldala előtt kereszt, másutt kereszttel díszített győzelmi zászló látható. A bárány előtt némelykor az áldozati vért felfogó kehely is megjelenik. Ez a beállítás különösen hangsúlyossá vált a XVI. században, a Lucas Cranach műhelyéből kikerült alkotásokon. A megfogalmazás módja követheti az egymástól eltérő értelmezést lehetővé tévő bibliai idézeteket, vagy az adott korszak bibliafelfogását. Az Agnus Dei szimbólum hol az áldozatra, hol pedig a feltámadó, győzedelmeskedő Krisztusra utaló vonásait hangsúlyozza. Az idők során a jelkép képpé egyszerűsödik és az egyházi, vallási köröktől egyre távolabb eső területeken is előfordul. Könnyen felismerhető még a bárány képével díszített ünnepi ostya vagy mézeskalács esetében is a díszítmény formája és a díszített tárgy funkciója közti kapcsolat. Mindkettőnek vallásos hiedelem az alapja. A reformáció után már nemcsak a katolikusoknak, hanem a reformátusoknak is egyik kedvelt képe volt az Isten bárányáé, aminek jelentőségét valószínűleg növelte az, hogy Luther híveinek puritanizmusa a barokk kor képkultuSelyemhímzés, XIX. sz. szávai szemben korlátozólag hatott. A kép terjesztéséhez a vallás csatornáin túl sok más eszköz is hozzájárulhatott. A XV—XVI. századi mintakönyvekben az egyébként ritka figurális minták egyike; így a spanyolországi katolikus templomból származó térítőn csaknem ugyanazt a bárányt láthatjuk, mint a sajókazai eklézsia 1646-ban készített úrasztali takaróján vagy Árva Bethlen Kata XVIII, századi recetáblás munkáin. Csak ezen hímzések alapján ismerjük fel a bukovinai székely lepedővég vagy párnahaj „csitkós”, „elefántos” mintájában az egykori báránymotívumot, a vaskosan elrajzolt négylábú sapkájában a glóriát, az orrából lecsüngő csillagfüzérben az áldozati vér csepp- jeit. A mintakönyveket nemcsak hímzőasszonyok, hanem más mesteremberek is forgatták. A hímzésekével rokon bárányábrázolások előfordulnak immár nemcsak egyházi, hanem világi használatra szánt óntálakon és cserépkancsó- kon, valamint festett zsámolyokon vagy faragott székeken is. Az Isten báránya motívum sokféle anyagon, sokféle formában való megjelenítését leginkább az magyarázza, hogy a minta egyben olyan szimbólum is, amelynek jelentése állandó. A számtalan változat remek példája a népművészet egyszerre utánzó és alakító jellegű továbbélésének. Érdekes, hogy a kötöttségektől, a hagyomány szabta előírásoktól felszabadulva egy-egy ábrázolási séma milyen új elemekkel bőMézeskalács nyomóforma, XIX. sz. vülhet még ott is, ahol, mint éppen Debrecenben, hivatott szakemberek, teológusok és tanárok ügyeltek a jelkép-magyarázatok szak- szerűségére. A könyvön fekvő, keresztes lobogóval ékesített bárány viaszból készült mása egyébként a katolikusok hite szerint a XVIII, század óta szentelmény: bajelhárító és ördögűző amulettként hazánkban is számos szolgálatot tett a hívőknek Pannonhalmától Kolozsvárig sokhelyütt. Baranyában a XVIII, században a Mária- és Jézus-szíve érmekhez hasonlóan bárány-medaillonok is divatban voltak. Hasonló szokásra gondolhatunk Észak-Szlovákiában is, ahol a századelőn a leányok nyakában bársonyszalagon hordott érem neve „agnusek” volt. Az Agnus Dei motívum előfordul a magyar folklór, illetve a művészetek egyéb ágaiban is. A Miorita és a Júlia szép leány balladák változataiban, az Angyalbárányokról szóló mesékben égi bárányok szólítják a mennybe a leányt. A téma gyakran előfordul a misztikus irodalomban, sőt az egyházi zenében is. I. Sergius pápa a VII. században már az Ordinarium Missae utolsó szakaszát így nevezi, s az Agnus Dei azóta rögzített zenei elem a katolikus miserendben. Ezt veszik alapul a későbbi zeneszerzők is, egészen Bizet áriájáig, amely a mai egyházi zenének is egyik népszerű darabja. VEREBÉLYI KINCSŐ Ostyasütö, XVI. sz., Linz Az Aquiela székesegyház mellvéd-lapja, XI. sz. 13
