Múzsák - Múzeumi Magazin 1983 (Budapest, 1983)
1983 / 1. szám
A gótika nemcsak külső formájában, hanem szellemében is újat hozott a középkori Európa számára. A monumentális biztonságot árasztó román stílusú templomok védelmezték a hivők lelkét, de porhüvelyét is ellenséges támadások esetén. Ám ahogy a masszív falakat, az abszolút hitet is kikezdte az idő. A világ egyre mozgalmasabb lett: parasztfelkelések, eretnekmozgalmak mutatják, hogy az emberek érzik: az evilági és túlvilági boldogság nem zárja ki egymást. Megtörik a templomfalak komorsága, és fény árad be a gótikus katedrálisok hatalmas üvegablakain. A táblaképeken megjelenik a teljes élet dicsősége, sötétsége, bánata, öröme. A városoknak és céheknek adott kiváltságokkal az uralkodók már a XII. századtól igyekeznek megnyerni az erősödő polgárságot központi törekvéseiknek, az egyház pedig olyan szerzetesrendek működését szentesíti — például domonkosok, ferencesek —, amelyeknek fő feladata, hogy a tömegek hitbéli tisztaságára ügyeljenek; tehát tevékenységük jellege is a városokhoz köti őket. Minden jel arra mutat, hogy a fejlődő városokban az emberek megszokják egymás közelségét, és közvetlenebb kapcsolatba kerülnek az égiekkel is. Szigorú hierarchia szerint működő céhek feladata lesz a templomok építése és díszítése. Az építészet vezető szerepe megmarad, de mellette fontossá válik a festészet és a szobrászat. A plasztikában érzelemtelivé válik az ábrázolás, a korábban testetlen szentek kimozdulnak merevségükből. Az arisztokrácia és az egyházi megrendelők továbbra is a maradandó anyagokban bíznak, ezért szívesebben csináltatják kegyajándékaikat kőből vagy fémből. A polgárosodás jeleként pedig új ösz- szetett műfaj születik: a szárnyasoltárok műfaja. Általános jellemzőjük, hogy fából készültek, középső részüket, a szekrényt szobor vagy festmény díszítette, s a szekrény két oldalához ajtószerűen erősített szárnyak belső és külső felületét táblaképek borították. A belső szárnyakra néha domborműveket faragtak. A szekrényrészben a Szent család tagjait vagy egy védőszentet ábrázoló szobor állott, a négy mezőre osztott bel- táblákon pedig az ábrázolt szent életének egy-egy eseményét öröKisszebeni Szt. Anna oltár, 1510-1520 kítették meg. A szárnyak külső felületére általában Krisztus szenvedéseit festették. Az oltár többnyire nyitva volt, csak nagyböjtkor csukták be. Magyarországon a XV. század második felében válik a városi polgárság olyan jelentős politikai és gazdasági erővé, hogy a különböző testületek oltárokat alapíthatnak. Ez nemcsak az oltár építtetésének költségét jelentette, hanem a hozzátartozó felszerelést (kelyhet, miseruhát stb.) és mindezek karbantartását is. Az alapítási összeg egy közepes polgári vagyon értékének felelt meg. Az együttműködés érdekében a XIV— XVI. században sok helyen egy céhbe tömörültek az ötvösök, képírók, képfaragók és gyöngyfűzők. Valószínű, hogy a XV. század végére a templomokat mindenütt szárnyasoltárok díszítették. Sajnos a következő századok viharai sokat elpusztítottak közülük. Levéltári adatokból ismerjük néhány oltárfestő és faragó mester nevét. 1460-ban Bártfa városa szerződött Jakab mesterrel, hogy száz forintért és egy rend ruháért elkészíti Szent Egyed oltárát. A végelszámolásból kiderül, hogy az oltár összesen 226 kamarai forintba került, tehát még sokan dolgozhattak rajta. A fejlett iparosodó városokban sok a megrendelés, ezért itt telepednek le szívesen a mesterek. így alakulnak ki a szepes- ségi, kassai, erdélyi műhelyek, és sokan dolgoznak a nyugati bányavárosokban is. „Hatásában egyedülálló a gótikus templom éles rajzú boltívei alatt, a karcsú pillérkövek közeiből és a mélybe húzódó szentély homályából előcsillanó szárnyasoltárok szobordíszeinek ragyogása. A szí24
