Múzsák - Múzeumi Magazin 1983 (Budapest, 1983)

1983 / 1. szám

A tápai lányok mennek a misére, A tápai vének várnak az igére. A földek esőre, a kaszák a nyárra, Nincstelen szegények egy nagy aratásra. (Tápai nóta) Juhász Gyula szocialista meggyőződésének nagy tanulsága, hogy az emberiség és a magyarság minden teremtő értékét föl kell használnunk a szo­cializmus megvalósításához. Ha hallgatunk e hu­manista tanítására, az eltelt harmincöt esztendőt kevesebb vargabetűvel, kevesebb szenvedéssel járhatta volna meg a magyar nép. Nem hideg eltökéltség, hanem magasrendű humanizmus az alapja Juhász Gyula szocializmusának: .. . szent az élet, és hogy szent az ember, Ki jövőt épít, mint koráit a tenger, Ki a sötét odúkból fényre vágyva, Majd győzni fog e földön nemsokára! (Új vallomás) Juhász Gyula Szeged költője is. Élete javát szü­lővárosában élte le, és költészetében halhatat­lanná tette népét és földjét. „Alig van magyar költő, aki annyira azonosodott volna egy város­sal, egy tájjal” — mondta róla Babits. Juhász ez­zel is példát mutatott: a hazához való ragaszko­dás csak úgy lehet tartalmas és értelmes, ha a szűkebb pátria ismeretén és szeretetén alapul. A helyi szellemi örökség, a természeti és társadalmi jellegzetességek tudatosítása, átélése, alkotó erő­vé változtatása óvhatja meg korunk uniformizá­lódó világában a nemzeti öntudatot és az egyé­niséget, a műveltség és nyelv közösségében a maga hivatását megtaláló személyiség kibonta­koztatásának lehetőségét. Még egyéni életének is vannak hősi példaként szolgáló tanulságai. Ha az élet harcában végül vesztes maradt is, költészetében legyűrte a vég­zetet. Melankóliáját, betegségét kiírta magából, és azzal, hogy verseiben sajátos feszültséget te­remtett a beteges halálvágy és a harsány élet­igenlés, a barna bánat és a piros derű, az álom­ba menekvés és a valóságszeretet, a múltba for­dulás és a jövőben bízás, a befelé fordulás és a határtalan emberszeretet között. Fölnagyítva mu­tatta meg az emberi természet egyetemes tulaj­donságait, amelyek más-más arányban minden emberben érvényesülnek. Egyéniségének és köl­tészetének e sajátos feszültséget adó ellentmon­dásait legnagyobb alkotásaiban mindig az élet, az öröm, az akarás, az emberi közösségben való hit győzelmével oldotta föl. így lettek versei - Kosztolányi szép metaforája szerint - drága­kövek, fekete bársony alapon. Verseivel vigaszt, biztatást adott „a szürke szerdák hamujában” járó, a mindennapi élet viszontagságaiban már- már elmerülő kortársaknak és utódoknak. József Attila, akit nemcsak az irodalmi életbe, ha­nem a szegedi Munkásotthonba is ő vezetett be, az Ady utáni magyar költészet legnagyobbjának tartotta. Anélkül, hogy kortársaival igaztalan mé- ricskélésre vetemednénk, helyét ott látjuk a Nyu­gat első nemzedékének klasszikusai között. Ta­gadni szokás az egy időben sablonná merevült megfogalmazást: hídszerepét Ady és József Attila között. Ha ezt nem szűkén, formakincsükre ért­jük, hanem jelképesen, költészetünk forradalmi hagyományainak láncolataként, akkor nem túlzás, hiszen Juhász egyik kezével még Ady tenyerébe simult, másikkal már József Attilát emelte magá­hoz. Az életmű nemcsak „mű", nemcsak írás, ha­nem „élet” is; a magatartás szintén alkotás, ön­formálás. Juhász Gyula emberi tulajdonainak egyik legrokonszenvesebbike, hogy ifjú költőtár­sait féltékenység nélkül, önzetlenül támogatta. Nem József Attila volt az egyetlen, aki a költő buzdításával, méltató szavaival léphetett az iro­dalomba vezető útra, csak a legnagyobb. „Ha fel kell sorolunk a tíz legnagyobb és legiga- zabb magyar költőt, neve ott van az elsők kö­zött” - vallotta róla Kosztolányi. Ma sem mond­hatunk mást. PÉTER LÁSZLÓ Babits Mihály, Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső, 1923 Juhász Gyula 1928-ban „ AJ IC

Next

/
Oldalképek
Tartalom