Múzsák - Múzeumi Magazin 1983 (Budapest, 1983)
1983 / 1. szám
Évszázadok óta élnek velünk együtt a cigányok, pontosabban az egyes cigány törzsek kisebb-nagyobb lélekszámú, rokonsági alapon szerveződött csoportjai. A környező társadalom és az adott települések peremére szorulva, erős elszigeteltségben tengették életüket. Elnyomorodásuk különösen a XIX. század elejétől szembeötlő. Ekkorra a falvak és kisvárosok lakóinak jelentős része is elszegényedett. A falusi kézművesség és a kisiparosság elszegényedésével párhuzamosan a gyáripari olcsó termékek piaci térhódítása tetőzte be a folyamatot. A nemzetségi típusú cigány csoportokat összehasonlítva azt tapasztaljuk, hogy szokásaik, életmódjuk, ismereteik kisebb-nagyobb mértékben eltérnek, s e különbségek napjainkig fennmaradtak. Ennek ellenére léteznek táji csoportok - nem minden esetben földrajzi fogalom ez -, melyeken belül a nemzetségi diaszpórák (vérségi közösségek) összetartozásának több jele kimutatható. E körben erősebben tartják rokonságukat, pár- választásuk is döntően e körben zajlik, és szükség esetén menedéket nyújtanak egymásnak. A környező társadalomnak a cigányokhoz fűződő kapcsolatait a prakticiz- mus jellemezte. Ennek következtében a cigányokról gyűjtött ismereteink eklektikusak és leiró jellegűek. Az érdeklődés előterében a cigány nyelv és a cigány folklór áll ma is. Akadtak kutatók (mint a Gyulán élt és fiatalon elhunyt Erdős Kamill is), akik túljutottak a kezdeti nehézségeken, és idejüket, olykor életüket is a cigány mikroközösségek belső életének, szokásainak tanulmányozására áldozták. A mi figyelmünket Erdős Kamill (1924-1962) a cigányok méltóbb megismertetéséért folytatott szívós küzdelme irányította a cigányságra. E társadalmi szükségből született a gyulai Erkel Ferenc Múzeum Cigány Archívuma is. E közgyűjtemény alapját az Erdős Kamill-féle hagyaték megvásárlása vetette meg. Jeles ciganológusunk hagyatékában, más tárgyakkal együtt, több amulett volt. Azóta számos tárggyal gyarapodott e tárgyi együttes, s a velük kapcsolatos hiedelmekre is találtunk adatokat. Erdős Kamill megfigyelései, gyűjtési adatai alapján tudjuk, hogy a cigányasszonyok körében elterjedt szokás, hogy újszülött csecsemőiket védik az ártó szellemektől, a rossztól, a bajtól. „Szemmel verés ellen" a gyermek nyakába vagy csuklójára piros zsinórt kötnek Balassagyarmaton. A szeghalmi cigányok is piros szalagot erősítenek a csecsemő csuklójára, hogy rontás ne érje. Napjainkban, amikor szülőotthonban szülnek a cigány anyák is, ott nem gyakorolhatják e hagyományos „bajelhárító” mágiát. De miután elhagyják a szülőotthont, rákötik csecsemőik csuklójára a piros cérnát vagy szalagot. Ezt a szalagot vagy cérnát addig viseli a gyermek, amig be nem töltötte a hathetes életkort. A szeghalmi cigányok nem tulajdonítanak fontosságot annak, hogy a cérna a gyermek jobb vagy bal kezére kerül-e. Itt a fiatalabb anyák nem minden esetben a „szemmel verés elleni” védekezést nevezik meg cselekményük indító okául, hanem egyszerűen a csecsemő sárgaság elleni védelmét akarják elérni ezzel a gesztussal. Ilyen szempontból van jelentős szerepe a piros színnek, mert szemükben az egészséget, a jót, a szerencsét jelenti (Végegyháza, 1980). Ha észreveszik a csecsemő szemén a sárgaság jeleit, a nyakába is „piros fejtő cérnát" kötnek (Szeghalom, 1982). E szokásanyag régebbi rétegében, s főként az oláh-cigányok körében arra is vannak példák, hogy a piros cérnára különböző tárgyakat fűznek fel. Az így kialakított tárgyi együttest használják bajelhárító amulettként. Erdős Kamill írta le: „Hogy a gyermeket szemmel meg ne verhessék, piros szalagot, vagy apró tengeri kagylót kötnek a csuklójára. Kagylót - piros szalagon a nyakába is szoktak kötni." Szeghalmi öreg cigányasszonyok ugyanezen céllal „2 szem fehér színű, piros cérnára fűzött gyöngyöt” kötöttek a kisgyermekek csuklójára. A cigány amulettek külön csoportját alkotják azok a tárgyi együttesek, amikor halmozzák a tárgyakat, a cérnára színes gyöngyök mellett kagylókat, csigákat, illetve lyukas pénzeket, egyházi és más érmeket, egyéb tárgyakat fűznek fel, együtt használják mágikus eszközként. Ilyen amulettet Erdős Kamill Kiskunhalasról, Kiskundorozsmáról gyűjtött, de mi is találtunk Végegyházán. Témánk szempontjából fontos volt az 1980 őszén és 1981 nyarán végzett néprajzi gyűjtőmunka a faluban. Ekkor egy idős cigányasszonytól (Kanalas Jánosné oláh-cigány) két amulettet is vásárolhattunk. Az egyik egy átfúrt, nagyobb méretű tengeri csigaház, a másik pedig I. Ferenc császár egy 1830-as tallérja volt. Az utóbbi feltehetően egy délszláv nyakékből származhatott. E tallér függesztő diszfülének rajza hasonló a Munkácsy Mihály Múzeum (Békéscsaba) gyűjteményébe 1978-ban került eleki szuferin (nyakék) V. Ferdinánd ezüst húszasainak füldiszéhez. Feltehetően azonos, talán aradi műhelyből került ki mind a két tárgy. Az azonban nem valószínű, hogy cigány fémmüves munkák lennének. Ezek a nyakék-jellegü amulettek már kibővült szerepkörben funkcionáltak a cigány közösségekben. A baj elhárítása mellett gyakrabban szerencsét hozó tárgyként ismerték és alkalmazták őket. A nyakba akasztható amulettek a szerencsét (sok pénz, gazdagság, egészséges gyermek stb.) vélték biztosítottnak viselőik számára. Ezek a szerencsés amulettek. Ezekben az esetekben az amulettet viselő személy életkora nem volt fontos. A bajelhárító amulettek viselésekor a csecsemő csuklójára aligha erősítettek tallér-amulettet. E pénzdarab és más nagyobb tárgy-amulett jobbára felnőtt személyek nyakában szerepelt, hogy szerencsét hozzon a gazdájának. Voltak tehát védelmet szolgáló, bajt, betegséget elhárító, és voltak külön szerencsét hozó amulettek. E tárgyak olykor összekeveredtek. Gazdáik el is cserélhették azokat. Mind a bajelhárító, mind a szerencsét hozó amulettek alkalmazásakor az analógiás mágia körébe utalható jelenséggel van dolgunk. A pénz (tallér vagy lyukas pénz) gazdagságot, jó üzletet, a kaucsuk- baba gyermekáldást, egészséges gyermeket jelképezve emelkedett a mágikus eszközök világába. E tárgyak viselésével analógiás kapcsolatteremtés révén akarják előidézni az óhajtott egyéni és családi állapotot. BENCSIK JANOS 20
