Múzsák - Múzeumi Magazin 1983 (Budapest, 1983)
1983 / 3. szám
CSENGŐ Ha a hangot csupán mint fizikai jelenséget kívánjuk megérteni, akkor is legalább három részjelenséget kell ismernünk, ezek: a hangkeltés, a hang terjedése és a hang érzékelése. Ekkor még semmit sem tudunk arról, hogyan válik a fizikai rezgés hangélménnyé. Arról nem is beszélve, hogy a hangélményből hogyan lesz esztétikai, pszichológiai - zenei élmény. Ha tehát a hangszerekkel, kialakulásukkal, történetükkel foglalkozunk, a fizika, az orvostudomány, a lélektan, a néprajz, a történelem és az akusztika szempontjai fonódnak össze. A „hangkeltő eszköz" valamilyen periodikus „zavart" hoz létre a levegőben, s ez longitudinális hullám formájában terjed tova, míg el nem érkezik fülünkhöz is. A periodikus zavar a fizika nyelvén rezgés, melynek közegben való „szétterjedése" a hullám. A hullámok és a rezgések leírására szolgál a frekvencia vagy rezgésszám. Ezen azt a számot értjük, amely megmutatja, hogy a zavar hányszor ismétlődik másodpercenként. Ha vízszintesen satuba fogjuk egy vékony acéllemez egyik végét, és a másik végét megpendítjük, a megpendített vég mozgása rezgőmozgás. A legmélyebb és a legmagasabb pont között a mozgás mindaddig folytatódik, míg energiaveszteség miatt teljesen meg nem áll. Egy rezgésnek azt tekintjük, amíg a rezgő vég a legmélyebb és a legmagasabb pont közötti utat kétszer teszi meg. Ahány ilyen kétszeres befutás következik be másodpercenként, annyi a rezgés frekvenciája. A közegben minden rezgés egy hullámot hoz létre. A transzverzális hullám egy hullámhegyből és egy hullámvölgyből áll. A longitudinális hullám (mint a hanghullám a levegőben) a közeg egy sűrűsödéséből és egy ritkulásából áll. A sűrűsödési pontban a közeg sűrűsége és légnyomása megnő, a ritkulási pontokon csökken. Egy hullám hossza a hullámhossz. A hullámkeltő rezgés egyensúlyi és egyik szélső helyzete közötti távolság a rezgés amplitúdója vagy tágassága. A hullám amplitúdóján a hegy magasságát, illetve a völgy mélységét értjük. A rezgő test frekvenciája és a közegben kialakult hullám hossza között egyértelmű kapcsolat, úgynevezett fordított arányosES A TÖBBIEK ság van. Ha a rezgés frekvenciája két, három, négyszeresére növekszik, a hullámhossz felére, harmadára, negyedére csökken. Vagyis a frekvencia és a hullámhossz szorzata állandó szám, ez a hanghullám terjedési sebessége. Amikor a hangok magasságáról beszélünk, éppen a hullámhossz, azaz frekvencia szerint állítjuk sorba a hangokat. A nagyobb frekvencia magasabb, a kisebb mélyebb hangnak felel meg. Az egészséges emberi fül kb. 20 Hz és 19 000 Hz rezgésszám között érzékeli a hangokat. Az életkorral elsősorban az észlelhetőség felső határa csökken. A zenei élmény létrejöttében döntő szerephez jut a hangok egymás után következése. Az egyes zenei kultúrákra jellemző, hogy milyen frekvenciaarányok szólalnak meg. Két megszólaló hang frekvenciaarányát hangköznek nevezzük. A 2 : 1 arányú hangköz az oktáv. A mi zenei kultúránk nyolc részre osztja a 2 : 1 hangközt. A harmonikus rezgések és a hatásukra kialakuló hullámok, a hangok még nem komponálhatok zenévé. E „tiszta" hangok színtelenek. A hangszerek hangja azonban „színes". A hangszín azt jelenti, hogy az egyes hangszereken megszólaltatott „azonos” hangot fülünk nem érzi azonosnak, behunyt szemmel is meg tudjuk mondani, hogy hegedű, fuvola vagy zongora hangját halljuk. Ennek elméleti magyarázatát Fourier francia matematikus munkássága óta ismerjük. Nem minden „zavar" harmonikus rezgés, és nem minden zavar hoz létre olyan szabályos hullámokat, amelyeket a matematika nyelvén színuszhullámnak nevezünk. De minden periodikus rezgésről kimutatható, hogy sok szabályos színuszrezgésből áll, melyből az „alaphang" szól leghangosabban. Az alaphang hullámhosszát nevezzük a hang hullámhosszának. Az alaphanghoz keverednek a meghatározott törvényszerűség szerint egyre rövidebb hullám- hosszú felhangok, azaz felharmonikusok. Ezek ösz- szessége adja az alaphang színét. A gépzene nemcsak azért kevésbé élvezetes, mint az élő zene, mert a technika szűkebb hangfrekvencia-tar- tomány átvitelére képes, mint amit hallani tudunk. Az átvitt frekvenciákból is levágja a nagyobb frekvenciájú felharmonikusokat, így deformálja a hangok színét. A hangátvitel-technika egyik fő törekvése, hogy a nagy frekvenciákat (amelyek már élő hangban sem hallhatók) is rögzítse. Az európaitól eltérő zenei kultúrák nemcsak abban különböznek, hogy az 1:2 frekvenciaközt nyolc részre osztják-e vagy sem, hanem ez számos formai és tartalmi jegyben is kifejeződik. Ezt jelzik a formában, hangzásban és funkcióban erősen eltérő hangszerek is. Az idiofón hangszerek az európai zenében többnyire alárendelt szerepet kapnak a zenekarokban. Szinte ugyanez mondható el a nem idiofón, de csupán egy vagy néhány hang megszólaltatására alkalmas ütőhangszerekről. A tágabb értelemben vett ütőhangszerek (ütött idiofónok, membrafónok vagy más család tagjai) már fontos szerepet töltenek be az ősi ázsiai zenében, sokszor rájuk bízzák a dallam vezetését. De mivel ezek a hangszerek jobbára csak egy hang megszólaltatására képesek, ezért más-más hangra hangolt darabjaiból olyan sorozatokat készítettek, amelyek az adott zenei kultúra elfogadott skálatörvényei szerint ösz- szefüggő dallamok lejátszására alkalmasak. Ennek megfelelően az ütött hangszerek megszólal- tatási módja is eltért attól, amit mi tartunk természetesnek. Az ősi hagyomány azt diktálta, hogy a ritmust s így a hang tartamát sem szabad meghatározni, megkötni. A teljes dallam lejátszására alkalmas ütőhangszer-sorozatok hangolása óriási feladatot jelentett a korabeli hangszerkészítőknek. Empirikus alapon ugyan, de minden darabot előre meg kellett tervezni. Utólagos korrekcióra alig-alig volt lehetőség. Érthető tehát, hogy egy skála azon hangja, amelyhez a többit viszonyítani lehet és az ezt megszólaltató kő, gong vagy harang igen in
