Múzsák - Múzeumi Magazin 1983 (Budapest, 1983)
1983 / 3. szám
Cserépdob nagy becsben állt. Egy régi kínai monda szerint a császár legmegbízhatóbb miniszterét küldte a hegyekbe, hogy lesse el a főnixmadártól a zenéléshez szükséges pontos alaphangot. S hogy erre a feladatra miért a miniszter volt a legalkalmasabb? A magyarázat kézenfekvő. Még az i. sz. XII. században is úgy választották ki a kínai hivatali apparátus tagjait, hogy a jelöltek legfőbb próbatétele a klasszikusokból való vizsgázás volf. Aki doktori fokozatot szerzett, példátlan gyors karriert futhatott be. Az ezerkétszázas évek végén lezajlott nagy barbár támadások vesztesége volt számtalan hangszer megsemmisülése, köztük az udvari hangszereké. A betörő ellenség módszeresen pusztította a hangszereket. Más zenekultúrák is őriznek legendákat elásott vagy más módon elrejtett harangokról, gongokról. Az ütött idiofónok, az ezekből készült sorozatok és az ugyancsak ütött, de már a membrafón családba tartozó hangszerek a hangtest anyagától és a megszólaltatás módjától függően ugyanazt a hangot igen változatos színben keltik életre. Ennek az az oka, hogy a rezgő rendszer alaphangjához igen sokféle módon és hangerővel keveredhetnek a felharmonikusok. A más-más hangszín más és más szerephez juttatta e hangszereket a maguk kultúrkörében. E szerepnek főként a régebbi időkben nagyon is gyakorlati funkciójuk volt. A harang használata például ritka a zenekari müvekben. Ma úgy tudjuk, hogy kezdetben amulett volt. A tehén nyakába sem azért akasztották, hogy a jószág tartózkodási helyéről tudjanak, hanem hogy elűzze a gonoszt az állattól. A harang alakja is sokat változott. Kialakulása kezdetén szögletes formára készítették, s csak később kapta mai alakját. Megszólaltatására fa, fém, esetleg bőrrel bevont fa ütő, kalapács is szolgált egykor. Hangja kért, könyörgött, búcsúztatott, felhívott, riasztott. Se szeri, se száma a harangok köré kerekedett mondáknak, legendáknak. Pekingben őriznek egy 53 tonnás, a XV. századból származó harangot. Felületét pompás domborművek díszítik, a termékenység jelképe valamennyi. Régen csak nagy szárazságok idején szólaltatták meg, esőért könyörögve. Afrikai csörgő Lámacsengő Bár a kialakuló rezgésformák s így a hang és a hangszín is igen eltérő, mégis e hangszercsoportba sorolhatjuk a kalapáccsal ütött fémcsöveket, illetve fémcsősorozatokat. A gong hanghulláma a gong közepe tájáról indul, a harangé a hangtest széléről. Ezt a formai különbség indokolja. Bizonyos értelemben mindkettő a membrafón és idiofón család határán áll, bár a rendszerezések az ütött idiofónok csoportjába sorolják őket. A gong feltehetően mongol eredetű, de Jáva és Börneo szigetén is kedvelt hangszer volt. A régi jávai szertartásábrázolások bizonyítják ősi jelenlétét a hátsó-indiai szigetvilágban. Többnyire bronzból készült, kiképzési formája erősen befolyásolta hangját. Indonéziában a pontosan hangolt gong-sorozatok, mint teljes dallamok lejátszására alkalmas hangszerek, még ma is élnek. A gonghoz fűződő hiedelemvilág mégis inkább a hátsó-indiai szigetvilágban eleven. Ott pénzként Gong is használták a gongot. Aki gongból ivott, szentesítette fogadalmát. Aki vizet töltött a gongba, és abban mosdott, egészségét óvta. A gongnak nevet adtak és táplálták. Kelet- és Délkelet-Azsiá- ban az afrikai dobhoz hasonló szerepet töltött be. A török eredetű réztányér is hasonlít valamelyest a gonghoz, Európába a hunok és az avarok, Indiába a hunok juttatták el. Módosult formái ma is fellelhetők zenekarainkban. A xilofon őshazája ugyancsak Burma és Jáva. Fém változata, a me- talíofón szintén szerepet kapott az újkori európai zenében. Valószínű, hogy egy jávai zenekar múlt századi párizsi vendégszereplése ihlette meg Mustei francia hangszerkészítőt, és a xilofon adta az ötletet a cseleszta elkészítéséhez. A zengő kő és ennek hangolt sorozatai Kínából erednek. Régen ismerhették már bizonyos mészkőtípusok azon sajátságát, hogy botütések nyomán tiszta, csengő, zenei értékű hangot adnak. A másfél méter széles, tíz cm vastag, L betűre emlékeztető formájú, gondosan hangolt, függőlegesen egymás mellé lógatott, kőlapokból álló hangszerek hangzásbeli értékét éppen a legutóbbi időkben fedezik fel újra. A dob számtalan fajtája már a membrafón csalódba sorolható, de fizikai alapokon rokonságban állnak az ütött idiofónok némely darabjával. A membrafón hangszerekre jellemző, hogy üreges kiképzésűek, s az üreg nyílása fölé állati bőrből készült, rugalmas hártyát feszítenek. Anyaguk legtöbbször fa, kókuszdió, tök, fém vagy agyag. A hangszer alakja szerint csoportosítjuk őket. A henger alakú, mély dobokra jellemző, hogy „mélységük" nagyobb, mint a membrán átmérője. A rövid, keskeny doboknál fordított ez a viszony. Ismeretesek ezen kívül félgömb, tojás stb. alakú, úgynevezett keretdobok. A játékmód szerinti csoportosítás alapján ismerünk kézzel, egy vagy két verővel, vesszőnyalábbal megszólaltatott dobokat. Ismert olyan technika is, amikor a dobot mozgatják, s a dobtesthez erősített csattogok, fa vagy fém darabok szólaltatják meg. KARÁCSONYI REZSŐ
