Múzsák - Múzeumi Magazin 1983 (Budapest, 1983)
1983 / 1. szám
Ha vándorszínész korában Megyeri jártosabb a kémiai tudományban, Petőfi szerinti öt forintnyi bérét megtarthatta volna. Hiszen tintát otthon is főzhetett volna. A tintásüvegben egyszerű „gubacstinta" volt. A tinta úgy készült, hogy a gu- bacs főzetét vasszulfáttal öntötték össze, és amikor leüllepedett, átszűrték. A jó tintának hígan folyósnak kellett lennie, de nem volt szabad köny- nyen lecseppennie a toliról. Ha hosszába ideig állt, akkor sem ülepedhetett le, nem penészed- hetett meg, nem száradhatott be. A friss tintát olyan üvegbe töltötték, amelynek kettős hasa volt. A nyílásnál lévő kisebb részbe mindig csak any- nyi folyadék ömlött, amennyi a toll bemártásához kellett, így a tinta többi része nem érintkezett a levegővel. A levegő oxigénjének hatására a tinta színe lassan megváltozott. A friss folyadék látszatra nem volt egész sötét, a gubacsfőzetből és vasszulfátból keletkezett csersavas vasvegyület tengerzöld írást adott, amely a papíron megsötétedett. A fekete írás a levegő hatására lassan vörösre oxidálódott, így a régi írások idővel vöröses-barnára fakultak. A savas tinta megtámadta, tönkretette volna a fémből készült íróhegyet, ezért a XIX. századig lúdtollal rótták a betűket az írástudók. Az írás, a gondolatrögzítés egyidős az emberrel. A korai barlangrajzokat is tekinthetjük egyfajta írásnak, első íróeszközünk pedig a karcoláshoz használt kőszerszám, a színezéshez használt növényi nedv vagy egy puha, színes ásványdarab. A gazdasági élet fejlődése azután megkívánta a mind tökéletesebb információtartalmú és maradandó jelrögzítést, az írást. Fára vésett rovásírás, kőtáblára örökített jelek voltak a fejlődés első állomásai, bár a fa, a lapos kő és a véső eredetileg nem írószernek készült. A nedves, könnyen karcolható agyaglap és a hozzávaló réz, bronz rajztű már a mai papír és a toll őse. Egyiptomban a gazdag szellemi és társadalmi élet igényének megfelelően megszületett a papirusz, ami azonban korántsem olyan időtálló, mint a vastag, kiégetett vöröses agyagtábla. A papiruszra ecsettel festették fel az írást. Az ecset is papiruszból készült, úgy, hogy a papirusz-szál egyik végét elkalapálva finom, rostos, ecsetszerű végződést alakítottak ki. Festéket növényi nedvekből és színes kőzetporokból készítettek. A kínaiak tussal írtak féltékenyen őrzött papírjaikra, selyem szöveteikre. A tuskészítés megbecsült mesterségnek számított. A megfelelően megválasztott, gondosan előkészített tűlevelű fát egy kevés szezámolajjal együtt elégették, és a kormot finom porrá őrölték. A fekete alapanyagot enyvvel keverték és kámforral illatosították. A masszát lapocskákká formázták és meg szárították. A szépen fénylő kínai tust használatkor vízben oldották fel. A tusíráshoz hajból és vékony szálú szőrből készítették az ecsetet. Az ősi ecsetkészítési mód a mai napig fennmaradt Kínában. A görögök, rómaiak viasszal bevont fatáblákat is használtak az íráshoz, amelyre hegyes végű rudacskával, a stílussal rajzolták a betűket. A stílus másik vége lapos volt, hogy az esetleges hibákat a viasz elsimításával rögtön kijavíthassák. A viasztábla és a stílus elsősorban a gyerekek, tanulók íróeszköze volt, de a felnőttek is gyakorta használták. A papirusz ugyanis meglehetősen drága volt, Egyiptomból érkezett. A viasztáblára írt szöveg nem volt maradandó, ezért a fontosabb szónoklatokat, piszkozatban megírt gondolatokat, áttisztázták papiruszra. A szöveg védelmét szolgálta az a megoldás is, hogy két viasztáblát nyithaFajansz tinta- és porzótartó, XIX. sz. tóan összefűztek. Esetenként több táblácska ösz- szefűzésére is sor került, hogy a hosszabb, egybefüggő szöveget könnyebben kezelhessék. E könyvecskék neve codex volt. A rómaiak a drága papirusz helyettesítésére az állati bőr megfelelő cserzésével írólapokat, pergamen íveket készítettek. Amíg a papirusz-szálak erezete segítette az egyenes írást, a pergament meg kellett vonalazni. E „szamárvezetőt” foglalattal ellátott ólomrudacskával jelölték meg. A betűket a keményebb anyagra nem ecsettel, hanem nádból faragott tollal írták. A nádszártoll egészen a XVI. századig szolgálta az írást, ekkor jött divatba a fehér lúdtoll használata. A lúdtoll kialakítása, faragása hamarosan önálló mesterség lett. Rosberger az írás mesterségéről 1733-ban írt könyvében bő fejezetet szentelt a lúdtoll faragásának, és megjegyzi, hogy aki igazán ad valamit írásának küllemére, az íróeszközét hol lótol I bál alakítja ki. A tintával való írás mindig sok gondot okozott, tollat kellett faragni, vigyázni, hogy az írást el ne csúfítsa a paca. Nem beszélve arról, hogy utazás közben mennyi körültekintést igényelt a folyékony festék. A pergamen vonalazására használt ólom- iron nyoma túl halvány volt. Az elszenesített fa szép fekete vonalat húz, de törékeny, porlékony. írásra, különösen maradandónak szánt írásra nem alkalmas. A középkorban felismerték, hogy a gra- fitos kristályé ásványi szén a papíron szép sötét, könnyen el nem kenhető nyomot hagy. A vesztfáliai Theofil szerzetes technikai témájú művét grafittal írta, és 1565-ből fennmaradt az első grafitceruza-rajz is. Ceruza készítésére alkalmas grafitot azonban csak 1664-ben találtak az angliai Borrowdale melletti bányában. Az ásványgrafitot fűrészeléssel vékony lapokra lehetett vágni, és csiszolással alakították ki a grafitpálcákat, melyeket asztalosok építettek fafoglalatba, s így nyerte el a mai ceruzaformát. A jó ceruzafa cédrusból készült. Európában rövidesen elterjedt a grafitirón használata. 1726-ban Nürnberg mellett beindult a kontinens első ceruzagyára. Alapítója: Gáspár Faber. Mivel újabb, ceruzagyártásra alkalmas grafitot nem találtak, a gyár a Borrowdale-i 11
