Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 1. szám
gítette a tojásfestő porok, papírok gyártásával. Éppen a szokás folytonossága adta a lehetőséget, hogy újraéledjen az igény a színesre festett tojás szebbé, díszesebbé tételére. A parasztasszonyok, lányok évszázadokon át örökítették nemzedékről nemzedékre a tojáshímzés díszítménykincsét. Ehhez azért érdemes visszanyúl- niok a mai tojásdíszítőknek, mert a hagyományos minták gazdaságosan helyezkednek el a tojásfelületen, s jobban érvényesülnek, mint sok mai tojáshímző alkalmilag tervezett díszei. A hagyomá- nyozódás folyamata, a minták lassú alakulása a folyamatos gyakorlatban jelentős esztétikai értékeket hozott létre. A magyar paraszti tojáshímzés legfontosabb technikái a viasszal írás-levonás, vagyis a batikolás, a karcolás, a savas maratás, a levélrátét alkalmazása és a fémapplikálás. Az elsőnél a főtt, még testetlen tojást „írják" (rajzolják) be díszítménynyel, egy viaszba mártogatott eszköz, a gica segítségével. A gica ceruzaszerű pálca, amelynek alsó végére merőlegesen kis fém csövecskét kötöznek. A megírt tojást helyezik a festéklébe, esetleg több különféle színűbe egymás után, a világosabbtól haladva a sötétebb felé. Közben mindig le kell fedni viasszal az adott színben megőrizni kívánt részeket. Festés után valósággal meghámozzák a tojást a rajta megmeredt viasztól, vagy hőforrás fölé tartva leolvasztják. A karcolás vagy kaparás a már megfestett tojáson, pengével történik, a festék eltávolításával alakítanak ki díszítményeket. A savas maratás alkalmával szintén előre festik a tojást, és erős savba mártogatott tollal rajzolnak, írnak rá, s ez a minta alapján leoldja a festéket. A levélrátét igényli a legkevesebb szakértelmet, kézügyességet. Csak szép formájú, olyan méretű levelet kell találni, ami a tojáson jól elfér. A levelet vagy leveleket vékony textilanyaggal vagy harisnyával rögzítik a még festetlen tojásra, s így áztatják a festőiében. A levéllel takart felületrész enyhén színeződik, világosabb árnyalatú lesz, hiszen a levél nem fed úgy, mint a viasz. A fémmel applikált, a megpatkolt tojás valójában nem is igazi húsvéti tojás, bár megesik, hogy húsvétra készítik, sőt még az említett eljárások egyikével is díszíthetik felületét. A fémapplikálás azonban férfimunka, sőt szakmunka, többnyire kovácsok foglalkoznak vele. Régen a kovácsmesterség csúcsának tartották a tojás megpatkolását. A legarchaikusabb díszítési stílus a viaszlevonásos technikával készült hímes tojásoknál figyelhető meg. A geometrikus díszű tojások különböző régészeti korokba, a bronzkorba és a neolitikumba visszavezethető ornamenseket is hordoznak. Gyakori a tojásfelület rendszeres, különböző mértékű felosztásával létrehozott díszítmény, melynek első példája egy X. századi sziléziai cserép- és mésztojás felületén látható. A másik igen régies díszítmény — szemben az előbbivel - nagyon is szabadrajzú. Erdélyben „utavesztett”, „veszettutas" a neve. Egyetlen vonalból álló, sajátos díszítmény, amely nemcsak egészében, hanem mintegy részeire töredezve is helyet kap a hímes tojásokon. A geometrikus felületfelosztásból született néhány díszítmény. Ilyenek a nyolcosztatú tojásfelület mezőibe rajzolt ekevas- és kupa-díszítmények. De nem ezek jelzik a díszítményalakulás fő irányát. Népművészetünkben talán a reneszánsz stílus hagyta a legmélyebb nyomot, és a tojáshímzés sem vonhatta ki magát hatása alól. Hamarosan reneszánsz kompozíciós elvek szerint rendeződtek először az archaikus díszítőelemek, majd a bútoron, cserépedényen, hímzésen látott jellegzetes virágok: rózsák, gránátalmák, tulipánok. Bokrokba rendezve ezek töltik ki az eredeti geometrikus felületfelosztásból visszamaradt mezőrendszert. A reneszánsz virágbokrok, madaras-virágos kompozíciók nehezen férnek meg ebben a mezőrendszerben. A mezők száma mind kevesebb lesz, egyes esetekben a tojás teljes felületén körbefutnak, szétfeszítik a felosztásos rendszer korlátáit. Archaikus díszítőelemek reneszánsz kompozícióban A karcolással, savas maratással előállított virágdíszek nem ilyen nagy múltúak: a XIX. század szülöttei. Ezek alkalmazásánál ritkán jut szerep a felületfelosztásnak. A virágdíszek gyakori kiegészítői a köszöntő, gyakran szerelmes versek, amelyeket a tojásfelület szabadon hagyott részeire írtak. E technikák alkalmasak voltak emberalakok, életképek rajzos kivitelezésére, amit a viaszírás nem tett lehetővé. E technikák elsősorban a városokban és a Dunántúlon terjedtek el, míg a viaszírást ismerik az egész magyar nyelvterületen, ahol létezik a tojáshímzés. A levélrátétes tojások egyszerűségük mellett sokszor igen dekoratívak: petrezselyem, bürök levelével, négylevelű lóherével teszik változatossá a tojás felületét. A tojásfestéshez ma általában anilinfestéket használnak. Talán egy növényi festőanyag tartja magát igazán jól: a vöröshagyma héja. A múlt században azonban a növényi festőanyagok használata volt az egyetlen természetes megoldás. A hazai növényeken kívül fontos volt az évszázadokon át importált berzseny. A húsvéti tojás szakrális, kultikus tárgy, hiszen nem akármilyen ajándék, hanem egy meghatározott ünnep alkalmával adható, fogyasztandó. Eredetileg sírmelléklet, halotti adomány volt a hímes tojás. Régészeti ásatások tártak fel sírokba tett, díszített tojáshéj-maradványokat. Sírmellékletként került a húsvéti ünnepbe is a középkor folyamán, mint a halott Krisztus sírjába való tojás. A halott mellé tett hímes tojás ábrája is szolgálhatta a halottól való mágikus védelem célját. A húsvéti hímes tojás szakrális jellegű célja, hogy kereszt- szülők ajándékozzák keresztgyermeküknek. Ez az egykori húsvéti keresztelésre emlékeztető szokásként maradhatott fenn napjainkig. Helyenként még ma is szokás húsvétvasárnap reggelén hímes tojást szenteltetni a templomban s a család közösen fogyasztja el a többi szentelt ennivalóval: sonkával, tormával, kaláccsal. Az utóbbi időben már az a legáltalánosabb funkciója, hogy a locsolás ellenajándékaként adják a leányok a fiúknak. A virágos díszítés, a szerelmes vers is egyértelműen erre utal. Eddig jutott a húsvéti tojás története a parasztságnál. Am hogyan kapcsolódik mindez a bevezetőben leírt gyermekajándékozási szokáshoz, melynek gyökerei a német városi életbe nyúlnak vissza, s hazánkban is polgáriasuk körökben terjedt el. Korábban a tojáshímzés nem csupán a parasztság szokása volt. Erről tanúskodik egy, a XVIII, század közepéről származó tojásfestési recept, Hortobágyi György Hunyod megyei birtokos nemes naplójában: „Húsvétkor amidőn azt akarod, hogy a Tojás oly formán maradgyun, mintha ki metczették volna a virágokat az hajan, így bánnyál: viasszal az mint szokták rajzaid meg a tojást, azután eczetbe, vagy káposzta lévben tárcsád négy óráig, azután mosd le a viaszt és fejér metczet formán látszik, s marad." F. GYÖRGYI ERZSÉBET
