Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)

1982 / 1. szám

IIÍTÉSZ VtVIIOI(I IO\ A magyar impresszionizmus kapcsán fölmerül a kérdés, hogy mennyire volt ez igazi impresszionizmus? Ne­héz volt a XIX. századi magyar s a kelet-európai művésznek úgy elsza­kadnia a mindennapi élet, a társa­dalom problémáitól, hogy annyira a fény, a szín, a mozdulat varázsainak szentelhesse magát, amennyire azt a legvérbelibb impresszionisták tették. Mintha Petőfi versének parancsát követték volna a festők: ha „nem tudsz mást, mint eldalolni saját fáj­dalmad s örömed, nincs rád szüksé­ge a világnak..." Iskolapélda erre Hollósy Simonnak egy 1893-ban fes­tett képe, Az ország bajai. Ez a kocsmai jelenet sok szempontból ha­sonló azokhoz a kompozíciókhoz, amelyeket például Auguste Renoir festett a Párizs környéki vendéglőben uzsonnázgató vidám evezősökről, ki­rándulókról. Igaz, ezek napfényben fürdő kertvendéglőkben élvezik az életet, Hollósy hősei meg zárt térben- amolyan csárdában - borozgat- nak, de ez csak az egyik különbség- a kapitalizmus virágkorát élvező francia polgár tökéletesen elfelejti minden baját a zöldben, különös te­kintettel az ország bajaira - a feu­dalizmusból még egészen ki sem éviekéit, a kapitalizmus előnyeit csak kóstolgató kelet-európai művész még saját bajairól sem tud elfeledkezni, nemhogy az országéról, a társada­loméról. Ezért hát Hollósy - annak ellenére, hogy néhány festménye, például a Szegeden őrzött, csodásán friss vázlat Zrínyi kirohanásáról, oda­illene a hires párizsi Jeu de Paume- ba, az impresszionisták múzeumába- stílusában „a naturalizmus, a rea­lizmus és az impresszionizmus ele­meinek az ötvözője”, ahogy Németh Lajos irta. Ha volt magyar impresz- szionizmus, azt inkább Ferenczy Ká­roly nevéhez fűzhetjük, de hogy Ferenczy Károly művészete kibonta­kozhatott, az Hollósy Simonnak is köszönhető. Hollósy volt ugyanis a XX. századi magyar művészet nevelő iskolájának, a nagybányai művésztelepnek az alapítója a millennium évében. Való­színűleg ők maguk sem voltak tuda­tában a dolog jelentőségének, ami­kor elhatározták, hogy a nyarat nem a drága és forró Münchenben, ha­nem Máramarosban, a gyönyörű he­gyek közt fekvő és olcsó albérlete­ket kínáló Nagybányán töltik. A kon­zervatív művészet iránt lényegesen nagyobb vonzalmat érző kultuszmi­nisztérium se tudta, kiknek könnyíti meg az életét szabadjeggyel és egyéb szerény támogatásokkal, s amikor aztán legszivesebben Afriká­ba toloncoltatták volna a nagybá­nyaiakat, már késő volt. Mai szemmel a nagybányai festészet semmiképp sem tűnik „felforgató jel­legűnek”, de akkor a zsánerképek, Habsburg-hűségtől sugárzó történel­mi tablók, díszmagyaros hízelgő portrék és mitológiai témákkal sza­lonképessé tett dús idomú hölgyek világában a fű harsogóan friss zöld­je vagy egy közönséges szénabog­lya telt barnasága merész lázadás­ként hatott. Pedig Hollósy Simon igazán nem volt forradalmár - legfeljebb az mondható el róla, hogy tanár létére nem tartotta a „három lépés távol­ságot”, amikor tanitványaival a mun­kától függetlenül találkozott, s ez még a bohém festőket némileg el­fogadó Münchenben is szokatlan volt a múlt század utolsó évtizedei­ben. Hollósy hamar, alig húszévesen került ide, a kelet- és közép-európai festők „Mekkájába”, miután néhány éven át a pesti Mintarajztanodában elsajátította az alapismereteket. Akadémiai tanulmányait ezüstérem­mel fejezte be, s ez azt jelentette, hogy alaposan megtanulta a rajzo­lás és festés technikai fogásait, amennyiben a művész beéri a mű­terem falaival s a beállitott-beöltöz- tetett modellekkel, és nem kiváncsi Tengerihántás

Next

/
Oldalképek
Tartalom