Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)

1982 / 1. szám

„Ma éjjel, kevéssel éjfél után, tűzi lármára riadtunk fel: ég a színház kiáltozták. Rögtön magamra kaptam ruháimat és a helyszínre siettem. Általános volt a riadalom. Alig néhány órája még La Roche kitűnő játéka bűvölt el bennünket Cumberland Zsidóiban, és Seidel vidám mókái kacagtattak. Most pedig ugyanott, ahol nemrég szellemi gyönyörűségben volt részünk, a pusztulás legszörnyűbb eleme tombol.”

E sorokat Eckermann, Goethe titkára és gondolatainak hűséges sáfára írja a Beszélgetések 1825. március 22-i dátuma alá. Hajnalra a faépületből csak üszők és pernye maradt. Ecker- mann felkeresi Goethét. A költőfejedelmet az esemény, amelynek háza ablakából maga is tanúja volt, felkavarta. Huszonöt éven át irányította a színházat. És bár csaknem tíz éve, hogy leköszönt tisztségéről, az emlékek élnek. Eckermann bólogat: „A mai tűzvésznek áldozatul esett a ház, amelyben ön és Schiller hosszú éveken át oly eredményesen működött, s ezzel úgyszólván külsőleg is lezárult Wei- marnak egy nagy korszaka, amely egyhamar aligha fog visszatérni. Excellenciádnak mégiscsak sok öröme telhetett a színházvezetésben és e téren elért kiváló eredményeiben.” Goethe felsóhajt: „Nem csekély bajjal és ve- sződséggel járt.”

Ez a leheletnyi szkepszis Goethe egész színházi pályafutását végigkísérte. Töméntelen időt és energiát áldozott a színházra. És vajon megérte-e? Rajta hagyta-e géniuszának kézjegyét a német színház történetén éppoly olvashatóan, mint a költészeten vagy a dráma- irodalmon?

A horgot a szász-weimari herceg vetette ki. Karl August szeretné, ha miniállamát Árkádiaként emlegetnék. Ezért gyűjt művészeket, filozófusokat maga köré és hívja Goethét is 1775-ben. Hamar felismeri, hogy vendége nem udvari költő-típus, fő ambíciója, hogy az emberboldogító eszméket a mindennapok gyakorlatában mérje meg. Bevonja a kormányzásba, kinevezi titkos tanácsosnak, majd sorra a hadügyi, az útépítési, a pénzügyi tárca birtokosa lesz. 1788-ban Goethe egyszerre nyűgnek érzi kötelmeit. Szabadságot kér, bejárja Svájcot, Itáliát. 1791-ben tér vissza Weimarba. Kari August most a kultuszminiszteri tárcát ajánlja fel: legyen az egyetem, a könyvtár, a múzeumi gyűjtemények istápolója. És természetesen az udvari színházé is. Ekkor már jelentős színházi centrumok alakultak ki a német nyelvterületén: Hamburgban, Berlinben, Mann- heimben, Stuttgartban, Frankfurtban és természetesen Bécsben is. Weimar sem szégyenkezhet tovább provinciális helyzetében. Ezért Goethének mint intendánsnak kell felelnie. Goethe ekkor 42 éves. Drámák sorát tudja már maga mögött: a Goetz von Berlichingen, az Egmont, a Stella, az Iphigénia mind a korabeli német nemzeti repertoár sikerdarabja. Mégsem valószínű, hogy az intendatúra elfogadásával szerzőként keresett magának egy biztos archimédeszi pontot. Vállalkozásának

DIREKTOR

/sr

igazi indítékait egy szépirodalmi műben vallja meg. Regényét igazgatói működésének küszöbén kezdi papírra vetni. Szépirodalmi alkotás ez, de színházi programtervezet és munkanapló is. Már a teljes cím: „Wilhelm Meister színházi küldetése” is sokat mond. Az ifjú Meister-Goethe pikareszk kalandok során tanulja meg tisztelni a vékonypénzű és becsü- letű vándorkomédiásokat, a felvilágosult kultúra fényhordozóit, miközben közéjük elegyedve maga is életre szóló meghatározó élmények részese lesz. (Évekkel később Goethe „a színházi küldetést” „tanulóévekre” módosítja, de ez nyilván megint a sóhajok közé tartozik.)

A színházat jóformán a semmiből kellett elővarázsolni. Ä weimari színháznak állandó épülete sincs. Az előadásokat az udvari vadász bérleményében, a pajtaszerű vigadóban tartják. Ennek megfelelően a gyengébb vándortársulatok látogatják, egy-egy nagy színészegyéniség csak mutatóban vetődik oda vendégjátékra. Közülük a legnagyobb Iffland berlini színész és színpadi szerző, akinek szavalói stílusát választja Goethe a társulat példaképéül.

A lauchstadti nyári színház

Goethe 15 színészi státusra 10 férfit és 5 nőt szerződtetett. Közöttük van Kari Malcolmi és Anton Genast, akik negyedszázadon át hűséges tagjai maradnak. Az évi kötelező előadásszám megközelíti a százat, minthogy a kis együttes télen Weimarban, nyáron a herceg lauchstadti rezidenciáján, ősszel Erfurtban játszik.

A műsorpolitikai koncepció nagyralátó. Goethe egyetért Lessinggel a francia klasszicizmus fennkölt unalmának elutasításában, és Shakespeare német meghonosításán fáradozik. A magas igényekhez azonban sem a kis társulat, sem a közönség nem volt kiművelt partner. Goethe mindenekelőtt nagyszabású pedagógiai akcióba bocsátkozik: színpad- és szalonképessé igyekszik faragni „kis köztársaságának” (a Wilhelm Meisterben írja így) alattvalóit. Az évekkel később tollba mondott színházi szabályokból tudjuk, mi mindenre terjedt ki a figyelme. Csak mutatóban a színpadi kéztartás követelményéről: „Az ujjakat részben behajlítva, részben egyenesen kell tartani, de semmiképpen sem görcsösen. A két középső ujj maradjon mindig együtt, a hüvelyk-, a mutató- és a kisujj lazán begörbítendő.” Szigorúan tilos bármiféle privatizálás a próbákon és az előadásokon, így a tubákolás, orrpiszkálás vagy köpködés, és kerülendő a táj szólás is. A művészi és viselkedési illem- szabályok e különös kevercse szükségszerű. A XVIII, század végén a színész társadalmi helyzete alig különbözik a tolvajokétól, koldusokétól vagy a prostituáltakétól. A szóbeszédeket elkerülendő ragaszkodik Goethe ahhoz is, hogy a színésznők koszt-kvártélyban lakjanak Weimar tehetősebb polgárainál, szorgalmazza, hogy Thália páriái előtt a legelőkelőbb szalonok is megnyíljanak, és a vendéglátásban maga is jó példával jár elöl.

De a színészképzés elsősorban a próbákon folyik. Goethe roppant műveltségével, szenvedélyes írói boncolókészséggel serkenti alkotásra együttesét. A Hamlet-elemzések — az 1792-es bemutató dramaturgiai műhely dokumentumai — a Wilhelm Meisternek is legragyogóbb fejezetei. Ugyaninnen kaphatunk képet a próbákról is: „Most olvasópróbákra került sor, s Wilhelm ezt tulajdonképpen ünnepnek tekintette ... Az összes színészek ismerték a darabot és mielőtt a dologhoz láttak, csak az olvasópróba fontosságáról igyekezett meggyőzni őket... A könyv nélküli tanulás semmit sem ér, ha a színész előbb be nem hatolt a jó író szellemébe és értelmébe — a betűnek magának nem lehet hatása.”

Az olvasópróbák fontosságának hangsúlyozása modern szelekre vall. Ne feledjük: akkoriban nemegyszer féltucat próbával készül az előadás, a próbafolyamat tulajdonképpen a szöveg besúlykolásával véget ér. A színész csak az előadáson alakít, tehetsége vagy rutinja szerint. Goethe túllép a visszahúzó hagyományon is, megköveteli, hogy a játék képe már a mozgáspróbákon fel vázolod jón: „...a próbán állást és mozgást állandóan össze kell