Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 1. szám
kötni a beszéddel úgy, ahogy az előadáson szándékozik csinálni az ember, s a megszokás segítségével mindezt gépiesen eggyé kell olvasztani.” Goethe annak a zenetanításból ismert metodikának híve, amely a művészi ihlet szárnyalását a begyakorlással alapozza meg. Ezért írja elő stúdiumként a vívóleckéket és a beszédtechnika szüntelen fejlesztését, máig érvényes mottóval: „A legtöbb színész azt akarta, hogy hallják meg úgy, ahogy beszél, és csak kevés törekedett úgy beszélni, hogy meg is hallhassák.” Goethe a közönség nevelését is fontosnak tartotta, a fokozatosság elvének betartásával. A színház működésének első szakaszában (1791— 1798) sűrűn tesz engedményeket az irodalmi- ság rovására Kotzebue, a közkedvelt giccs- gyáros és társai drámáinak bemutatásával. De kiváló érzékkel használja ki Mozart népszerűségét is: Weimar Mozart valamennyi nagyoperáját szinte a bécsi bemutatóval egyidőben állítja színpadra. A színházi etikett betartását Goethe rajza az Iphigeniához a közönségtől is megköveteli. Páholyából olykor leszól a földszintre, hogy: „ne nevessenek!” sőt, amikor a jénai diákok viváttal köszöntik Schiller Haramiákját, huszárokat vezéreltet ki a „rendbontók” féken tartására. E kissé anekdotikus esetek ellenére Goethe nagyon is figyel a közönség véleményére. A színház nagy korszaka Schiller Weimarba költözésével köszönt be. Ugyanebben az évben, 1798-ban újjáépítik a vigadót. A megnyitón ősbemutatóként a Wallenstein trilógia első része, a Wallenstein táborában kerül színre, kiugró sikerrel. És nemcsak a darab híre fut szét Európa-szerte, de a rendezés, a szce- nírozás is. A díszlettervek a művészi rajzkészségű direktor ízlését tükrözik. Goethe Palladio építészeti irányzatának híve a színpadon is. Megköveteli, hogy a díszletek általában, de különösen a háttérképek képzőművészetileg is minősíthető tablót alkossanak. Kedveli a sötét pasztell színeket, amelyek kiemelik a Goethe vázlata a Fausthoz jelmezek élénk tarkaságát. A Wallenstein táborában látványhatását pedig nagyszámú statisztéria fokozza. Goethe nem mutatkozott túlságosan megértőnek az irodalmi romantika iránt, ám színházi irányzatként támogatja. Valószínűleg mert Schiller zsenije az ajánlólevél. 1805-ben bekövetkezett haláláig minden új darabjának Weimarban van az ősbemutatója, és osztozik Goethével a rendezés feladataiban is. Goethe elismeri, hogy Schiller a színészek és a nézők körében is népszerűbb, mint ő, de nem féltékeny. Alkotói vetélkedésüknek a színház látja hasznát. A Teli Vilmos témájára például Goethe hívta fel Schiller figyelmét. A drámát elolvasván viszont a helytartó figuráját túl brutálisnak, árnyalatlannak tartotta. Nem tudta elfogadni, hogy Gessler minden hiteles motiváció nélkül puszta hatalmaskodásból nyilaztatja le Tell-lel fia fejéről az almát. Schiller csak késhegyig menő viták után finomítja a motivációt a kisfiú kérkedésével. Hasonló konfliktusok jellemzik rendezői tevékenységüket is. Schiller Goethe Egmontjának börtön jelenetét romantikusan áthangolja: a zsarnok Alba herceg a halálra ítélt szabadsághős utolsó éjszakájának tanújaként húzódik meg a cellában. Goethe túlságosan vérszomjasnak tartotta a szituációt és lebeszélte róla munkatársát. De, hogy milyen tisztán látta Schiller élesztő hatását, azt hozzá írt levele tanúsítja: „Az a hír, hogy ezen a télen nem jön el hozzánk, elszomorította színészeinket. Ügy látszik, a fejükbe vették, hogy ön előtt szereznek maguknak dicsőséget. Én azzal a reménnyel vigasztaltam őket, hogy tavasszal bizonyára meglátogat bennünket. Színházunknak nagy szüksége van egy ilyen új ösztönzésre, amelyet én magam tulajdonképpen nem tudok megadni. Túl nagy a különbség a parancsoló és ama személy között, akinek ilyen intézményt esztétikailag vezetnie kell.” Az adminisztratív és művészi igazgatás összeférhetetlenségére utaló „sóhaj” már a Schiller halálával kezdődő hanyatlást vetíti előre. A nagy korszak felsrófolja Goethe igényeit. Álma az ókori színház társadalmi rangjának felélesztése. Izgalmas kísérletek indulnak: antik maszkokkal adják elő Terentius Ikrekjét, Schiller a görög kórus feltámasztásával próbálkozik A messinai menyasszonyban. Kotze- bue-t és társait Goethe fokozatosan leparancsolja a játékrendről. A fordulat megosztja a társulatot. Különösen a tragika, Karoline Ja- gemann, a herceg szeretője áskálódik ellene. Goethe egyre sűrűbben kéri menesztését — Kari August pedig egyre kevésbé tartja vissza. 1817-ben végleges szakításra került sor. Karoline Jagemann meghívat Bécsből egy kutyaidomárt, aki uszkárjával szórakoztatja a nagyérdeműt. Goethe nem tűri, hogy színházát cirkuszi mutatványos bódévá alacsonyítsák le, azonnal leköszön. Mefisztó — uszkár alakjáGoethe terve a Faust prológusához ban! — alighanem jót nevet a kisszerű végkifejleten. Egy hónappal a tűzeset után Goethe megint szóba hozza a színház ügyét Eckermannak: „Egész életemet a népnek és a nép műveltségének áldoztam ... Csakhogy itt Weimarban, ezen a kis fejedelmi székhelyen, amelynek mint tréfából mondani szokás, tízezer poétája és néhány lakosa van, hogy lehet itt sokat beszélni népről — hát még népszínházról! Nem kétséges, hogy Weimar valamikor nagyváros lesz, de még jó pár évszázad eltelik, amíg a weimari nép elég nagy tömeget alkot ahhoz, hogy megtöltsön egy színházat, hogy egy színházat építhessen és fönntarthasson.” Majd sétára indultak a száraz homokúton. „Goethe némán haladt mellettem, látszott, hogy mindenféle gondolatok foglalkoztatják.” DÉVÉNYI RÓBERT
