Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 3. szám
AHOGY KAI UVAOHOZ ILIIK Amikor Cervantes 1605-ben megjelentette A búsképű lovag, Don Quijote de la Mancha történetének első részét, a lovagság kora már régen elmúlt. A szatíra nem is a már nem létező lovagi életmódot vette célba, hanem csupán annak kései irodalmi megjelenítését: a lovagregényt, amelyben a lovagi kultúra foszlányai népszerű olvasmányként éltek tovább a XVI. századi spanyol társadalom különböző rétegeiben. Cervantes vállalkozása tökéletes sikert hozott. A lovagregény és vele együtt a lovagkor is feledésbe merült. Olyannyira, hogy legközelebb csak két évszázad múlva, a francia forradalom után vált ismét írói ábrázolás tárgyává, a romantika jegyében, amikor az európai népek érdeklődése hirtelen feléledt távoli múltjuk és kiváltképpen ködös középkori világuk iránt. Ekkor egyszeriben megelevenedtek a középkor addig csak közönnyel vagy megvetéssel szemlélt tárgyi emlékei is. Az írói képzelet regényes hősökkel népesítette be a hegycsúcsokon málladozó „lovagvárak” barátságtalan romjait, a gótikus katedrálisokat és „lovagtermeket”, oly maradandó hatással, hogy ilyenek láttán a legtöbb szemlélőben manapság is Ivanhoe és Quentin Durward, Toldi Miklós és Abafi alakja idéződik fel. A „lovagkor” leginkább művelődéstörténeti meghatározás; inkább népszerű, semmint tudományos megjelölése az európai kultúra ama korszakának, amelyet egyebek között a lovagság, mint társadalmi és politikai képződmény léte és virágzása is jellemez. Ez a korszak Nyugat-Európában a XI. és a XV. század közé esik. A feudalizmus rendjének virágzásával, a hűbériség korával esik egybe. Művészettör- ténetileg pedig a román stílus és a gótika egyeduralmának időszaka ez. Ezen a hosszú időszakon belül a lovagi kultúra voltaképpeni virágzása a keresztesháborúk korára (1096— 1270), ezen belül is az 1200 körüli évtizedekre esik. Ami utána következik, az már a lovagi életforma válsága, amely eltart egészen a felfedezések és a reformáció koráig. Az európai lovagság a XI. században a hűbériség talaján sarjadt. Ez idő tájt Európa nagyobb és kisebb fejedelmei oly módon szervezték meg uralmukat, hogy híveiket hadiszolgálat és politikai lojalitás fejében kiterjedt földbirtokkal ruházták föl, vagyis hűbéresükké, vazallusukká tették. Azokból, akik vagyonuk nagyságánál fogva képesek voltak ezt a katonai szolgálatot az akkor legkorszerűbb fegyverzetben (lóháton, teljes vértezetben és Német lovag, Konrad Witz festménye (részlet) kísérettel) teljesíteni, a XI. század folyamán egy kasztjellegű társadalmi réteg alakult ki: a lovagság, amely rövid idő alatt a kor világi műveltségét is a saját képére formálta. Először is megteremtett egy jellegzetes, lovagi életformát. Nyugat-Európában gomba módra nőttek ki a földből a kisebb-nagyobb kővárak és lakótornyok, amelyek egyrészt a lovagi birtok központjául, a lovag családjának lakhelyéül szolgáltak, másrészt szimbólumként garantálták birtokosuk illő társadalmi rangját. Maga a lovag keveset volt otthon. Vagy ura mellett teljesített háborús vagy békés hűbéri szolgálatot, vagy udvarról udvarra járt, hogy megfelelő pártfogóra leljen. Olyanformán, mint a XII. századi nagy mesélő, Chrétien de Troyes Oroszlános lovagja előadja: „Történt — lassan hét éve van — / Hogy, mint egy paraszt, csak magam. / Jó kaland után tévelyeg- tem / Teljes harci fegyverzetemben, / Ahogy igaz lovaghoz illik .. így tehát a lovagi életforma a királyi és fejedelmi udvarokban bontakozott ki, és azokból sugárzott szét. A lovag nemcsak ott szolgált, hanem általában már gyermekkorától fogva ott sajátította el a fegyverforgatás tudományát és a rangjához illő viselkedést, és többnyire ott szerzett magának feleséget is. Békeidőben csoportos viadalok, a lovagi tornák voltak hivatva arra, hogy fenntartsák a vitézek harckészségét, és emellett számukra zsákmányt, az udvar előkelőinek pedig szórakozást biztosítsanak. Legkorábban 1127-ből, egy németországi tornajátékról szól megbízható híradás, ettől fogva egészen a XVI. századig divatban volt. E játékok nem voltak veszélytelenek; gyakran vívták — főként eleinte — éles fegyverrel, és ilyenkor a haláleset úgyszólván velejárója volt. Népszerűségüket ez persze mit sem csökkentette, már csak azért sem, mert az ügyesebb lovagok még meg is gazdagodhattak: a foglyul ejtett ellenfeleknek váltságdíjat kellett fizetniük, vagyont érő paripájuk pedig a győztesé lett. A lovagi kultúra képes volt olyan értékeket is teremteni, amelyek máig hatóan formálták az európai ember mentalitását. Nemcsak szüntelen harcból, halálos kimenetelű viaskodás- ból állt az udvari kultúra, nemcsak a testi erő, az ügyesség és a vakmerőség számított erénynek. A lovagi „becsület” fogalma kezdettől fogva magába foglalta a hűbérúr igaz szolgálatát, és lassanként megformálódott az „eszmé30
