Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)

1982 / 3. szám

nyi” lovag erénykatalógusa, amely — főleg keresztény hatásra — már az „igaz” ügy ön­zetlen és feltétlen szolgálatára, a „gyengék”, különösen a nők oltalmazására buzdított. A lovagkor nőkultusza a XII. század első fe­lében alakult ki a délfrancia udvarok truba­dúrköltészetében, és onnan vándorolt tovább az északfrancia, majd a német fejedelmi ud­varokba, ahol 1200 táján a Minnesängerek megformálásában érte el csúcspontját. Mivel előzményei sem Európában, sem — ebben a formában — a spanyolországi arab kultúrá­ban nincsenek, alighanem a francia lovagság A Képes Krónika illusztrációja udvari társadalma termelte ki. Központi gon­dolata az imádott kedves „szolgálata”, az ér­zéki szerelem különös szublimálása, amely nem feltétlenül e szerelem beteljesülésében, hanem önmagában hordja jutalmát, és kivált a német hohe Minne, a „felsőrendű szerelem” formájában, a lovagot belső tökéletesedésre, a lovageszmény hű követésére serkenti. „Hogy szolgálhassak én neked, / szép hölgy, ez szí­vem óhaja, / jutalmat nem várok soha, / tu­dom hűbéri tisztemet” — dalolja már a pro- vanszál Bemard de Ventadour is, a XII. szá­zad egyik leghíresebb dalnoka. Ez a világi kez­deményezés az egyházra sem maradt hatás nélkül: Szűz Máriának a XII. században hir­telen kivirágzó tisztelete a trubadúrok rajon­gásában gyökerezett. És hiába gúnyolja ki Cervantes századok múlva Don Quijote hódo­latát Dulcineája iránt, a nők tiszteletének leg­alábbis külsőségeit az európai udvarok átmen­tették az újkorba. A középkori Magyarországon a „lovagkor” so­hasem honosodott meg ebben az általános ér­telemben. Nálunk nem volt hűbériség sem, te­hát a hűbéri szolgálat elve sem válhatott az uralkodó osztály összetartó erejévé. Abban a Carpaccio lovagot ábrázoló festménye, 1510 korban, amikor Francia- és Németországban a lovagi kultúra virágba szökkent, a magyar királyság még képtelen volt bármit is befo­gadni belőle. A lovagkor egyes külsőségeivel is csak a XII. századtól kezdve találkozunk, és szervezettebb keretek között csak Anjou- királyaink próbálják meghonosítani. „Királyi udvari lovagokat” 1324-től kezdve emlegetnek forrásaink, ugyanebből az időből ismerjük az első sisakdíszadományokat is, amelyek a lo­vagi tornák elterjedésére utalnak. A lovagság intézménye megmarad a XV. században is, és a magyar nemesség egy szűk rétege ezekben az évtizedekben bizonyára nyugati módra, lo­vagi vértezetben vonul a harcba. Az 1240-es évektől kezdve felépülnek a várak is. Az An­jouk alatt azonban még a százat sem éri el azoknak a családoknak a száma, akik saját várral dicsekedhetnek, a többi a király kezén van. És aligha éri el az ezret mindazok szá­ma, akik lovagi életmódot folytatni elég mó­dosak. A fő különbség azonban nem mennyiségi. Ma­gyarországon a lovagi életformának bizonyos megnyilvánulásai honosodtak csak meg; a lo­vagi kultúra és mentalitás sohasem. A nyu­A rozgonyi csata (Képes Krónika) gáti lovageszményt még az Anjouk udvara sem tette magáévá, a lovagregények és a lovagi költészet szinte teljesen ismeretlen maradt, és a hazai környezetben sem született hozzá hasonló. Ennek megfelelően elmaradtak mind­azok a tudati változások is, amelyeket a lo­vagi kultúra lett volna hivatott előidézni. A magyar nemesi társadalomban például a Minne, az imádott nő szolgálata elképzelhetet­len lett volna, nemcsak az Árpádok, hanem az Anjouk korában is. ENGEL PÁL 31

Next

/
Oldalképek
Tartalom