Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 3. szám
Német vargalegények céhládája, 1754 fiú, három és fél évet, ha idősebb, három évet volt köteles inaskodni. Az inas ellátása a mester kötelessége volt. Megfelelő módon kellett ellátnia ruhával, élelemmel, és kötelessége volt inasát becsületesen kitanítani. Az inas nem hagyhatta el mesterét, akinek minden utasítását követnie kellett. A tanulóévek letelte után az inas fél évig még a mesterénél dolgozott, amit apródévnek neveztek. Ezután minden inasnak társpoharat kellett adni, nagy ünnepség keretében, csak így válhatott legénnyé. Ekkor kapta meg a szabaduló levelet, és vándorútra kelt. Néhány évig járta az országot és a külországokat, más-más mesterhez szegődve tökéletesítette tudását. Hazatérése után remeket kellett készítenie. Majd bejelentette a céhnél, hogy mester akar lenni, s ezért jelentőpénzt fizetett. A remekelőnek napot kellett kérni a remek elkészítésére. Erre a napra a céh embereket küldött ki mellé, akik felügyeltek rá, nehogy más csinálja meg helyette a munkát. A remeknek olyannak kellett lennie, amit olcsón elő lehetett állítani, és értékesíthető is volt. Néhány mesterségnél a remeket rajzban készítették el, mint a kerékgyártóknál, kőműveseknél, kőfaragóknál, ácsoknál. Az elkészített remeket megvizsgálták, és amennyiben hibát találtak rajta, pénzbüntetést szabtak ki. Ha nagyon súlyosak voltak a hibák, új remek készítésére vagy továbbtanulásra kötelezték a legényt. A sikeres remek elkészülte után a legény ebédet adott, amelyen az egész céh jelen volt. Ezt az ebédet, az úgynevezett mesterasztalt pénzben is megválthatta. Ez után a céh teljes jogú tagja lett, műhelyt nyithatott, segédeket tarthatott. A céh élén az évenként választott céhmester állt. Kötelessége volt a céh képviselete a hatóságok előtt, a céhszabályzat betartatása, a tagok érdekeinek védelme, munkájuk és erkölcsi magaviseletük ellenőrzése, a gyűléseken, lakomákon való elnöklés. Nála volt a céhláda, a céh jelképe, ő ügyelt a vásári rendre is. További tisztségviselők voltak: a műlátó mesterek, ifjú vagy szolgáló mesterek, a céhjegyző, valamint a hatóság részéről kiküldött céhbiztos, aki kapcsolatot tartott a céh és a hatóság között. A műlátó mesterek kötelessége volt havonta legalább egyszer, de vásárok előtt mindig végigjárni a műhelyeket, és megvizsgálni a munkákat. Amelyek nem feleltek meg a követelményeknek, azokat elkobozták. Ők vigyáztak a kontárokra is, akikkel szemben a legnagyobb szigorral jártak el. A céh írásbeli dolgait a céhjegyző végezte. Ő vezette a jegyzőkönyvet, írta meg az inas- és mesterlevelet, a legények részére a vándorló levelet. A legényeknek külön testületük volt. A legénycéh az öreg céhtől függött, csakis annak engedélyével jöhetett létre, a céhlevelet is tőlük kapták. A legénycéh élén az atyamester állt, a legények ügyeinek intézője és bírája, nála volt a legénycéh ládája. Az atyamester segítségére voltak a bejárómesterek. A legénycéh pénzét az öregdékán kezelte, a kisdékán a céhgyűléseket hívta össze. A céh ügyesbajos dolgait a szabályos időközönként megtartott gyűléseken tárgyalták meg. Általában negyedévenként hívta össze a mester a tagokat, de ha valamilyen halaszthatatlan ügyben kellett döntést hozni, akkor havonta is. A tagokhoz a dékán vitte el a céhbehívó táblát, amely jelezte, hogy a tábla vivője hivatalosan jár el. Az időpontot általában szóban közölte. A gyűlésen mindenkinek meg kellett jelennie, a fontosabbakra a vidéki mestereket is meghívták. A céhgyűlést a céhmester házában tartották, a legénycéhét pedig az atyamesternél. A mesterek remekelési idő szerint ültek egymás mellett. A gyűlések mindig a kinyitott céhláda előtt folytak le. A céhláda a céh összetartozásának jelképe volt. Amíg a láda nyitva volt, addig mondhatta el mindenki panaszát, kérését. Ilyenkor tilos volt a veszekedés, mert a civakodókat súlyosan büntették. Amint a ládát becsukták, nem vettek figyelembe semmiféle hozzászólást. A ládában tartották a céh pénzét, a pecsétet, a jegyzőkönyvet és egyéb okiratokat. A céhek figyelme arra is kiterjedt, hogy minden mesternek megfelelő módon biztosított legyen a megélhetése. Ezért, ha valamelyik mesternek túl sok megrendelése volt, kötelessége volt a vevőt átengedni olyan mesternek, akinek kevesebb munkája akadt, ügyeltek arra is, hogy mindenki egyformán részesüljön a nyersanyagból és szerszámokból, ezért ha ilyesmi érkezett a városba, minden mestert értesítettek. A céhek fontos feladatai közé tartozott, hogy a kontárok működését megakadályozzák. A hatóság és a céh közös erővel lépett fel ellenük. Ha a városba kontár érkezett, akkor az illető céhmesternek a bíró tudomására kellett ezt hozni, aki kiutasíthatta a városból. Amelyik inas kontárnál tanult, csak úgy kaphatott tanulólevelet, ha fél évig még céhes mesternél dolgozott. A mesterek termékeiket a vásárokon értékesítették. Vácott évente négy alkalommal volt vásár; tavasszal virágvasárnap, nyáron Sarlós Boldogasszony, ősszel Gál, télen Tamás napján. A vásári rendben a céhmestert mindig a legjobb hely illette meg, és amíg meg nem nyitotta a vásárt, senki nem árulhatott. Az országos vásárokon kívül hetivásárok is voltak, amit Mária Terézia engedélyezett a városnak 1761-ben. Idegen mester a vásárokon kívül nem értékesíthette áruját Vácott. Ugyanúgy a kereskedőknek is megtiltották, hogy készárut adjanak el. A verseny kizárására, az árak egyöntetűségének biztosítására időről időre árszabásokat adtak ki. Ezek betartását kötelezővé tették, megszegőjét súlyosan büntették. Legszigorúbban a henteseket és a mészárosokat ellenőrizték. Nagy gondot fordítottak arra is, hogy a mesterek pontos mérleget tartsanak. Cégért csak rendes céhbeli mester rakhatott ki, azt is csak egy helyre, mert egy mester két helyen nem árulhatott. A céhek feloszlatását az 1872. évi Vili. törvénycikk mondta ki. Ekkor a céhek ipartestületekké alakultak át, amelyek a kisiparosok érdek- képviseleti szervezetei lettek. KORKES ZSUZSA Magyar vargacéh pecsétje, 1503 29
