Múzsák - Múzeumi Magazin 1982 (Budapest, 1982)
1982 / 3. szám
pergők dicsérik tudásukat. Legszebb munkáik a különböző rézcsatok, melyek formája — az egymással szembeforduló állatfigurák a rontó hatalmaktól védenek - sokszor őstörténetünk messzeségében gyökerezik. A mezővárosi tárgyi kultúra megteremtésében rendkívül jelentős, de nem kizárólagos a mesterek tevékenysége. Egy másik, bár nem az iparvárosokéval azonos szintet jelentett az ügyes kezű, fúró-faragó emberek munkája. Ök inkább a könnyen megszerezhető anyagokból, egyszerűbben előállítható tárgyak készítésére vállalkoztak. A szalmából font kenyértartó kosarak, a gondosan faragott fakanalak, mángorlók, guzsalytalpak vallanak ügyességükről. Az általuk készített eszközök azonban nem egyszerűen díszes szerszámok, hanem sokszor érzelemvilágot is kifejező tárgyak. A mángorlók, guzsalytalpak szinte mindig szerelmi zálogok, amit szimbólumrendszerük és felirataik is kifejeznek. Egy Kecskeméten készült mángorlón például a következő felirat olvasható: „1885 éljenek Adorján Imre és Kovács Julianna sok boldog évet". A Kecskemét környéki pásztorok borotvatartói, kásakavarói még megőriztek valamit a régies geometrikus mintakincsből, de már a növényi minták, a tulipán, a rózsa és rozmaring vált uralkodóvá. A pillangós karikás ostorok, a sallangos lószerszámok, bicskatartók, a karcolt díszítésű só- és rühzsírtartók sokoldalúságukról és művészi érzékükről tanúskodnak. A Háromváros szakrális népművészetében természetesen a református emlékek vannak többségben, hiszen városaink a Duna-Tisza közi reformáció bölcsői közé tartoznak. Jellemző erre a szakrális emlékanyagra a temetők gazdag fejfa- kultúrája és a református templomainknál általános festett mennyezet. Az elpusztult kecskeméti és nagykőrösi templombelsők a Háromvárossal sokáig azonos fejlődést mutató közeli Abony mennyezetkazettái alapján képzelhetők el. A kecskeméti katolikusság legszebb emlékanyagát az útmenti keresztek jelentik. A bibliai jeleneteket megmintázó fogadalmi keresztek a magyar szakrális ábrázolások kiemelkedő darabjai. SZTRINKÓ ISTVÁN Guzsalytalp, Nagykőrös, XIX. sz. vége teményekbe került kerámiák is bizonyítanak. Találunk közöttük dunántúli eredetűeket, de legnagyobb számban vásárhelyi, mezőtúri, tiszafüredi készítésűekre bukkanunk, sőt gömöriek is előfordulnak. Pedig városainkban is működtek fazekasok. Ök készítették a szemeskályhák kályhaszemeit, számos butellát, korsót, tálat ismerünk tőlük, úgy tűnik azonban, hogy mégsem tudtak minden igényt kielégíteni. Fazekasságunk érdekessége, hogy készítményei rendkívüli módon hasonlítanak a tiszántúli darabokhoz. Ez szinte természetes is, mivel számos fazekas arról a területről költözött a Háromvárosba. A formák, motívumok ilyen kölcsönzésével más mesterségeknél is számolni kell, melyet a mesterlegények kötelező vándorlása még csak tovább erősített. Nem csodálkozhatunk tehát azon sem, hogy a Kecskemétről ismert kulacsok vagy mézeskalácsformák szinte teljesen megegyeznek a szegediekkel vagy debreceniekkel. Feltűnnek azonban gondos megmunkálásukkal, díszítettségükkel a fával dolgozó mesterek, a kádárok, bognárok, asztalosok szerszámai. Jól példázzák - munkaeszközök lévén - azt, hogy a szépre törekvés a népművészetben a célszerűség, a használhatóság keretein belül valósul meg. A csinvágók, gyaluk, körzők finoman faragott vagy esztergályozott mintái esztétikai élményt nyújtanak, de ugyanakkor nem nehezítik a gyakorlati alkalmazást. Bizonyítékai ezek a szerszámok annak is, hogy egykor Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd asztalosai — bár nagyon kevés emléke maradt bútoraiknak — önálló módon fejezték ki magukat, és nem követték szolgai módon a legnagyobb hatósugarú komáromi asztalosközpont forma- és motívumvilágát. A Háromvóros népművészetének jeles darabjai a kovácsremekek, a háztartásban használatos tűzi - kutyáktól, a szépen megmunkált zablákon . keresztül, a hihetetlen formagazdagságot mutató tűzütő acélokig. Ezek az eszközök, valamint a széna- és szárvágók, a parázsfogók az egyszerű bevert pontozástól a bonyolult növényi ornamentikáig vonultatják fel a nagy múltú kovácsmesterség motívumvilágát. A fémekkel dolgozó mesterek között kiemelt hely illeti meg a kecskeméti rézműveseket. A gyönyörű hangú ökörcsengők, Mennyezetkazetta részlete, Abony, 1740 k. 5
