Múzsák - Múzeumi Magazin 1980 (Budapest, 1980)
1980 / 2. szám
1880. augusztus 26-án Rómában napvilágot látott egy fiú, akinek a születését csak öt nap múlva jelenti be a városházán a bába, azzal, hogy édesanyja nem óhajtja felfedni kilétét. A gyermeket Guillaume Albert Dulcigni néven jegyzik be az anyakönyvbe. Szeptember 29-én Angelica de Kostrowitzky 20 éves lengyel hajadon jelenlétében a gyermeket Guillaume Apollinaire Albert néven megkeresztelik. November 2-án ugyanez a Kostrowitzky kisasszony egy közjegyző előtt elismeri, hogy a Dulcigni néven bejelentett fiú az ő házasságon kívül született gyermeke; ezentúl hivatalosan: Wilhelm Albert Wlodzimierz Alexander Apolinary vagy francia átiratban: Guillaume Albert Wladimir Alexandre Apollinaire de Kostrowitzky. Ezekből a keresztnevekből választja ki később írói nevét is, melyen a modern francia költészet talán legnagyobb hatású alakja lett, és akit ma így ismer a világ: Guillaume Apollinaire. Regényes születési körülményei egész életére rányomják bélyegüket. Édesanyja 1885-ben Mona- cóba költözik. Itt kezdi tanulmányait Guillaume, öccsével, Alberttel együtt. 1889-ben rövid időre Párizsba utaznak, a világkiállításra. Tanulmányait cannes-i és nizzai kollégiumokban folytatja. 1899-ben költöznek végleg Párizsba. Itt azonban, mint idegen állampolgár — orosz nemzetiségűként tartják számon — nem tud közhivatalnoki állást szerezni magának. Már ekkor ír verseket, egyre inkább vonzódik az irodalomhoz. 1901-ben a gazdag, félig német félig francia őrgrófné: Madame de Milhau házitanítóként alkalmazza lánya mellé. Egy évet tölt Németországban, a Rajna vidékén, Milhau őrgrófné birtokain. Időnként rövid utazásokat tesz Kölnbe, Düsseldorfba, Bonnba. Vakációját is körutazásra használja fel. Főbb állomásai: München, Berlin, Drezda, Prága, Bécs, Nürnberg, Stuttgart, Frankfurt. Ekkoriban jelennek meg első elbeszélései a La Revue Blanche-ban, Guillaume Apollinaire néven, és ekkor írja híres Rajnai ciklusának verseit is. Első ismert nagyobb, beteljesületlen szerelme szintén erre az időre esik: Annie Playden, aki Milhau őrgrófnénál angol nevelőnőként dolgozik. 1902 augusztusában tér vissza végleg Párizsba, ahol bankhivatalnok lesz. Verseket küld a La Plume című folyóiratnak, és részt vesz azokon az irodalmi összejöveteleken, amiket a lap a Saint-Michel téri Arany nap (Soleil d'or) kávéházban tart. Itt ismerkedik meg többek között Alfred Jarryval, Paul Fort-ral, André Salmonnal, akik rövidesen a barátai lesznek. Jarryval, az öbü király szerzőjével éjszakákon át sétál a Boulvard Saint-Germainen. A Szajna partján kó- dorognak, vagy a Jardin des Plants-ban sétálnak éjjel; ide szabad bejárásuk van, mert Jarry egyik barátjának az apja a Botanikus Kert igazgatója. Ezek az évek sorsdöntőek Apollinaire számára. Ekkor lesz vérbeli párizsi és egyben Párizs, a Szajna szerelmese és költője. A Rómában született félig olasz, félig lengyel Apollinaire, aki Dél-Franciaországban tölti ifjúságát, és akinek az ereiben egyetlen csepp francia vér sincs — úgy A JÓKEDVŰ APOSTOL válik Párizs költőjévé, ahogy a nyíregyházi születésű Krúdy Gyula Pestre kerülve Budapest legnagyobb énekese lesz. Apollinaire-t éjszakánként sokszor a Saint-Lazare pályaudvar melletti bárokban és kávéházakban lehet megtalálni, innen indul — ha indul - édesanyja Vésinet-i lakásába rövid alvásra a helyiérdekű vasúttal. Egy este a Criterion bárban üldögél, nagy társaság közepén. Ide állít be hű famulusa, Mollet - akit Appolinaire bárónak becézett lovagi szolgálataiért - két ismerősével. Az egyik az alacsony termetű spanyol festő: Pablo Picasso, a másik Max Jacob, a clown-szerű költő, aki így emlékezik vissza erre a találkozásra: „Nagyon kellemes és kedves előadást tartott éppen Néróról, és anélkül, hogy rámpillantott volna, szórakozottan felém nyújtotta rövid, de erős kezét, mely egy tigris mancsára emlékeztetett. Amikor befejezte előadását, fölkelt az asztaltól és harsány nevetések között magával cipelt bennünket az éjszakába. Ez a pillanat volt életem legszebb napjainak a nyitánya.” Úgyszólván mindenkivel összehozza a sorsa a modern festők és írók közül, aki számít és számítani fog a huszadik század művészetében. 1908-ban egy képkereskedőnél találkozik Marie Laurencinnel, a kezdő festőnővel, akivel halálosan egymásba szeretnek. Szerelme és festőbarátai hatására képzőművészeti kritikákat kezd írni. Cikkekben, katalógusok elé írt előszavakban az új festészet támogatója lesz, pedig ízlése a mai felfogás szerint meglehetősen konzervatív. Matisse, Van Dongen, Picasso, Braque, Derain, Dufy, Vlaminck és rövidesen Rousseau lelkes méltatója lesz. Rousseau meg is örökíti híres: Apollinaire és Múzsája című festményén — a múzsa Marie Laurencin — előbb azonban centiméterrel méretet vesz a költőről, hogy arányaiban is minél élethűbb legyen; Apollinaire viszont nincs elragadtatva a nem éppen hízelgő képtől. Bár költőként tette a legnagyobb, máig is tartó hatását az elkövetkező nemzedékekre, és világszerte forradalmasította a lírát, prózai kötetei mégis előbb jelennek meg: A rothadó varázsló című regénye 1909-ben, A szektaalapító és Tsai című elbeszéléskötete 1910-ben. Pénzszűke miatt ugyan már előbb is írt néhány név nélkül közreadott erotikus regényt (Mirely, avagy az olcsó lyuk, 1900; Egy ifjú Don Juan hőstettei, 1907; A tizenegyezer vessző, 1907). A szerelem mesterei és A bibliofil ékszerládikája című sorozatokban ő rendezte sajtó alá és látta el előszóval Aretino, Nerciat, Sade, Cleland, az ifjabb Cre- billon, Grécourt abbé, Giorgio Baffo, Baudelaire és mások műveit. Ezeket a tanulmányokat A szerelmes ördögök címen kötetben is ki akarta adni, de csak 1964-ben jelentek meg. „Apollinaire mindig is tudós és szenvedélyes kíváncsisággal kutatta a testi gyönyöröket” — írja róla legjobb francia életrajzírója, Marcel Adéma. Olasz apja révén félig déli ember, de nemcsak érzéki, mint művész, hanem érzékletes is: érzékeny a természet szépségeire: a színekre, az illatokra. „Délről hozta magával a szerelemhez való természetes, pogány viszonyát. - írja Julia Hartwig magyarul is megjelent Apollinaire című, a költőt és korát, barátait bemutató könyvében — Délről hozta szabadszájúságát, csavargó kedvét, előítéleteit, érdeklődését az utcai események iránt, és a szép szó, a valóság szeretetét, a klasszikus iránti nosztalgiát, ami oly jellemző egész költészetére és legérettebb elméleti nyilatkozataira is. Lengyel örökségét a pedánsok talán hibának neveznék: az időérzék teljes hiányát, a felfokozott önérzetet, a könnyelműséget. Szláv örökség, északi benne a melankólia, az életén áthúzódó fekete vonal, a kétségbeesés hullámzó ritmusa, ami olyan meglepő ennél a vidám természetű embernél, akit a sors bőven megajándékozott a bizalom erényével, a saját jószerencséjébe vetett vak hittel, csodálatos lelkierővel s azzal a biztos öntudattal, amely az erős, de viszonylag rövid viharok után mindig átsegítette a bajokon. Élete végéig híve maradt az olasz konyhának is; közmondásszerű falánksága szakácsművészettel párosult.” De ugyanilyen falánk volt szellemi téren is. Mindent olvasott, mindenről tudomása volt, zsebét állandóan teletömte könyvekkel, és amikor nem a montmartre-i vagy később a montparnasse-i kávéházakban trónolt barátai, hívei, cimborái és fegyvertársai között, szinte a könyvtárakban lakott. így csak félig igaz ez a mondata: „A lehető legritkábban megyek csak a nagy könyvtárakba. Jobban szeretek a Szajna partjain kószálni, a könyvárusoknak ebben a pompás és felséges közkönyvtárában.” Párizsi élményeit - versein kívül — két prózai kötete őrzi: az Anekdoták és a Csatangolások a Szajna partján. (Részben ezek is poszthumusz kiadványok.) 1913-ban jelenik meg A kubista festők — Esztétikai elmélkedések című füzete, melyben a képzőművészetről alkotott nézeteit foglalja össze. Ilyen tárgyú cikkei is vaskos kötetre rúgnak, de csak 1960-ban adják ki gyűjteményüket, Művészeti krónikák címen. Ugyancsak 1913-ban, április végén adják ki első igazi verseskötetét, a Szeszeket, a másodikat pedig Kal- ligrammák címen már csak a háború vége felé, 1918 áprilisában. A Szeszek versei szétszórtan már megjelentek lapokban, kérészéletű folyóiratokban. így együtt azonban döntően új a hatásuk. Ez az első ver18
