Múzsák - Múzeumi Magazin 1980 (Budapest, 1980)
1980 / 4. szám
ATKOZOTT KÉRDÉSEK ín ÍRÓIAD Amikor Fjodor Dosztojevszkij —száz éve ennek — Hatvanéves korában elhunyt, harminc kötetet megtöltő életműve ellenére is ,,kétes hírnevű" írónak számított; kortársainak többsége fölébe állította a hagyományos orosz elbeszélő irodalom jelentős képviselőit, de még olyan toliforgatókat is, akiknek nevét már csak lexikonokban lelhetjük. Az író-proletár Dosztojevszkij élete végéig hasztalan remélte, hogy viszonylagos anyagi biztonságra tehet szert, műveiért felét-harmadát kapta annak, amit a divatosabb írók megkerestek. Elkeseredve jegyezte fei: „Elmennek mellettem. Nem vesznek észre . . . Senki sem veszi azt a fáradságot, hogy önmagát gondolkodásra és megfigyelésre késztesse . . . A kritikusok minden kiáltozása, hogy én valótlan életet ábrázolnék, nem győzött meg arról, hogy ne nekem lenne igazam... Ellenkezőleg: az ő életük a kivételes (Turgenyev és Goncsarov), és az én általam ábrázolt élet tükrözi az általános törvényszerűségeket. Erről meggyőződnek majd az eljövendő nemzedékek, amelyek kevésbé lesznek elfogultak, az én oldalamon áll majd az igazság, hiszek ebben.” Valóban nem ritka a világirodalom történetében, hogy korszakos jelentőségű alkotókat „elnéznek", majd később felfedeznek; Dosztojevszkij írói sorsa azonban ebből a szempontból is kivételes. Ha egy művész erejét azzal mérnök, hogy mennyire sejtette meg az eljövendő korok és emberek problémáit, milyen messzire látott előre a történelem sűrűjébe, úgy Dosztojevszkijt a legelső helyek egyike illetné meg. Nem kevesebbet tett, mint megérezte, és prófétikusan megjövendölte a XX. századi ember problémáit, miközben jómaga a látszólag „pozitív és progresszív" XIX. század második harmadában élt és dolgozott. Azok a rendkívüli figurák, kivételes eszme-hősök, „infernális" asszonyok, rettentő bűnesetek, amelyek olyany- nyira extrémnek tűntek a földhözragadt kritikusok számára, alig fél évszázaddal az író halála után mindennapos jelenségekké váltak, hőseibe minduntalan belebotlunk, s nem telik el nap, hogy ne olvasnánk olyan, a kétségbeesés teremtette vad kitörésekről, amelyek Raszkolnyikovot, Sztavrogint, Ivan Karamazovot vagy akár Szmergya- kovot juttatják eszünkbe. Sőt, bármennyire hessegetnénk is magunktól az író felidézte rémképeket, tüzetesebb és őszintébb vizsgálódás után megleljük magunkban is az ő sza- kadékait, válaszolnunk kell a kísér-, tő-nyugtalanító kérdésekre, amelye- lyeket ő tett fel először. Talán mégis lehet ölni, ha ezzel az egész emberiséget és jómagunkat megválthatjuk? - ismételjük-ízlelgetjük Rasz- kolnyikov dilemmáját a Bűn és bűn- hődésből. Vagy ellenkezőleg, a mindent megbocsátó, krisztusi jóság adná a felszabadulást? - gondoljuk végig A félkegyelmű olvastán. Újra éljük forradalom és etika szembekerülésének súlyos problematikáját az ördögökben, s átvillan agyunkon, akár A kamasz Arkagyij Dolgorukij gondolataiban, hogy a pénz adta hatalom, „a milliócska” jelenthetné a kiutat. És végül, szíven üt a dosz- tojevszkiji életmű csúcsa, A Karamazov testvérekbe épített példázat, „A Nagy Inkvizítor legendája", amelyben az író — nem sokkal halála előtt — még egyszer elsorolja „az átkozott kérdéseket”. A kor hatalmassága, az Inkvizítor próRészlet az Ördögök kéziratából bálja meggyőzni a szótlan Foglyot, a visszatért Jézust, akinek a nevében, de szelleme ellen uralkodik: „Mondom neked, hogy nincs az embernek gyötrőbb gondja, mint az, hogy találjon valakit, akinek minél előbb átadhatja a szabadságnak azt az adományát, amellyel ez a szerencsétlen lény születik. De az emberek szabadságát csak az veheti birtokába, aki megnyugtatja lelkiismeretüket. A kenyérrel egy vitathatatlan zászlót akartak a kezébe adni: ha kenyeret adsz az embernek, meghajlik előtted, mert nincs vitathatatlanabb a kenyérnél, de ha valaki ugyanakkor, téged megkerülve, hatalmába keríti a lelkiismeretét is - ó, akkor eldobja a te kenyeredet, és azt követi, aki el- zsongítja a lelkiismeretét. Ebben igazad volt. Mert az emberi lét titka nem abban van, hogy csak éljen, hanem abban, hogy miért éljen. Az ember, ha nincs szilárd elképzelése arról, hogy miért éljen, nem hajlandó élni, és inkább elpusztítja magát, semhogy e földön maradjon, még ha csupa kenyérrel rakják is körül . . . Vagy elfelejtetted, hogy az ember a nyugalmat, sőt akár a halált is többre becsüli, mint a szabad választást a jó és a rossz megismerésében? Nincs csábítóbb az ember számára, mint lelkiismeretének szabadsága, de nincs gyötrelme- sebb sem!" (Makai Imre fordítása) S ugyanaz a Dosztojevszkij, aki nemegyszer publicisztikába téved, olykor regényeinek szövetébe belenyúlva hirdeti személyes, bántóan a napi politikához kötődő elgondolásait, A Nagy Inkvizítor legendájában megállja, hogy a Fogoly meg se szólaljon, hogy az író számára leggyűlöletesebb gondolatokat megtestesítő Inkvizítor igazolni próbálja magát . . . De nem mond-e mindennél többet a legenda befejezése: az Inkvizítor máglyára küldi azt, akinek a nevében az embereket kormányozza, s a Fogoly hangtalanul megcsókolja az aggastyán vértelen ajkát, aki megremeg, kinyitja az ajtót és elengedi a ha# IáIraítéltet, azzal, hogy soha több® ne jöjjön vissza , . . Az pedig már a dosztojevszkiji életmű legfurcsább paradoxona, hogy éppen ő, akit annyiszor megvádoltak sosem látott, különc emberek teremtésével, éppen ő vázolta fel először azt az embertípust, amely oly gyakran tűnik elénk az életben és századunk irodalmi alkotásaiban is. Dosztojevszkij „odulakónak" nevezte, és azt mondta róla, hogy „a legfontosabb ember az egész orosz világban”. Ez a hős — vagy inkább antihős — se nem jó, se nem rossz; elég okos, hogy felismerje a környező világ ésszerűtlenségét, rendezetlenségét, de ebből azt a következtetést vonja le, hogy akkor neki is joga van aljasnak lenni, eltiporni másokat; retteg attól, hogy megalázzák, de ha teheti, ő kínozza meg a neki kiszolgáltatottakat. Hangulatai, érzései pillanatonként változnak. Amikor barátkozik, már gyűlöl, s megaláztatása percében is szereti ellenségét. Bármi történjék is, csak újabb indítékot ad az „odu- lakó" sebfeltépéseihez — minden azt a célt szolgálja, hogy alkalma legyen kis énjét a világegyetem középpontjába állítani. így vall magáról a Feljegyzések az egérlyukból című filozófiai kisregényben (amely csaknem egy évszázaddal előzte meg az egzisztencialisták hasonló felismeréseit): „Éppen ebben az undorító, hideg fél-kétségbeesésben, 12
