Múzsák - Múzeumi Magazin 1980 (Budapest, 1980)
1980 / 4. szám
félhitben, abban, hogy bánatomban negyven esztendőre beletemetkeztem az egérlyukba, éppen helyzetemnek erőszakkal megteremtett, de mégis ingatag kilátástalanságában, a visszafojtott, kielégítetlen vágyaknak ebben a mérges párájában, a tétovázásoknak, az örök időkre szóló döntéseknek, és a nyomban, egy pillanat alatt bekövetkező megbánásoknak ebben a lázában rejlik annak a különös gyönyörnek a sava-borsa, amelyről beszéltem ... A keserűség valami szégyenletes, átkozott élvezetté, végül pedig határozott, komoly gyönyörré változott!” (Makai Imre fordítása) Ez a pszichológiai remeklés, amely tíz sorban állít elénk egy rendkívül összetett embert, arra figyelmeztet, hogy aki Dosztojevszkij művészi nagyságát kutatja, hamarabb megtalálja kisregényeiben, mint nagyobb lélegzetű írásaiban, amelyek alkotásakor az írót sokszor befolyásolta a könyörtelen határidő, a betevő falat hajszolása, s ezért nemegyszer alkalmazott közhelyes fogásokat (pl. a francia bulvárregény eszközeit). Igaz, ezek az olcsóbb szerkezeti elemek is nemesebbé válnak az ő kezén, mivel a nagyívű, teljesen eredeti kérdésfeltevés és figuraalkotás részévé lesznek. Amint az újabb nemzedékek felismerték Dosztojevszkij írói nagyságát, nyomban keresni kezdték: miben rejlett próféciáinak titka? Sokan tulajdonították erejét személyes balsorsának, betegségének, „kibillentségének", hiszen közismert, milyen megaláztatások, kudarcok, csődök közepette élte le életét. Apját megölték, ifjúkorában nyomorgott, a Petrasevszkij- körben való részvételéért halálra ítélték, majd eljátszottak vele egy szadista kivégzési-megkegyelmezési komédiát. Tíz évet töltött Szibériában, gyilkosok és rablók társaságában, anélkül, hogy egy sort írhatott volna. Visszatérve sem tudta elrendezni életét; lapkiadói vállalkozása tönkrement, egész életére eladósodott, rulettveszteségei pedig betetőzték anyagi csődjét. Első felesége átkozódva gyűlölte, szeretője kegyetlenül kínozta, furcsa pletykákat terjesztettek róla, a legvisszataszí- tóbb hőseivel azonosították ... Ráadásul már fiatalon utolérte a rettentő betegség, az epilepszia. Mégis úgy hisszük: bármennyire magyarázzák is magánéletének eseményei egyik-másik hősének cselekedeteit, élményeit, önmagukban mit sem tisztáznak; inkább arról van szó, hogy Dosztojevszkij a maga megszállott, szélsőséges természetével „vonzotta" az ilyesfajta eseményeket, szüksége volt az örökös nyugtalanság, rendezetlenség állapotára, ami aztán csak felerősítette, bizonyossággá emelte eleve meglevő sajátos életszemléletét. Az utókor Dosztojevszkij-értelmezése korántsem volt egyértelmű, és ma sem az. Az a körülmény, hogy az író napi publicisztikájában, igehirdetésében nemegyszer egyoldalúnak, sőt konzervatívnak mutatkozott, hogy műveiből a cár és a pravoszláv egyház dicsérete is kiolvasható, hogy a kibontakozást nem a forradalomban hanem a megalázkodásban, a tűrésben, a szenvedés vállalásában vélte megtalálni, azt is lehetővé tette, hogy gondolatait a hazájában bekövetkezett változások ellen próbálják fordítani. Dosztojevszkij ma rendkívül népszerű hazájában. Ezt munkáinak teljes, harminc kötetes kiadásán kívül az is igazolja, hogy egymást követik az újabb kutatónemzedék izgalmas, gondolatgazdag monográfiái. Azt a valóban zavaró, de korántsem feloldhatatlan kettősséget, amelyet Dosztojevszkij műveinek objektív forradalmi tartalma és egyik-másik visszahúzó „javaslata" között áll fenn, Balázs Béla így ösz- szegezte egy 1922. évi feljegyzésében: „Dosztojevszkij a politikában naív és jóhiszemű gyermek volt. A következtetései tévesek. De okainak legmélyebb erkölcsi igazsága él; és döntő etikai motívumot vitt bele az orosz forradalmárok hitébe, érzésvilágába, agitációjába. Ök Dosztojevszkijtől tanulták, hogy nem lehet abba belenyugodni, hogy magam tisztességesen élek, mert felelős vagyok minden körülöttem történő szörnyűségért, ha nem támadok fel ellene. Ez az új felelősség- érzés Dosztojevszkij etikája, amely- lyel minden regénye telítve van: ez a forradalom etikája.” Úgy tetszik, az írók és gondolkodók a monográfusoknál jobban megértették Dosztojevszkij lényegét, még politikai szempontból is. Igaz ugyan, hogy az orosz író keserű, elszomorító képet rajzolt világáról és a benne vergődő emberekről — de ezt nem a „leleplezés" vagy lealacso- nyítás kedvéért tette. Fájt neki, hogy az ember mélyen elmarad lehetőségei mögött, és úgy érezte, csak a valóban kíméletlen valóság- és lé- lekfeltárás, minden illúzió, álszentség és önáltatás elvetése hozhatja meg a gyógyulást. Komor hősei életük válságos pillanataiban álmot látnak, feltűnik előttük az emberiség csodálatos aranykora, amikor az emberek harmonikus boldogságban éltek, beszélgettek a fákkal, állatokkal, tudták a kapcsolatot önmaguk és a világmindenség között. Ez az aranykor visszatérhet — hirdeti Dosztojevszkij, legteljesebben az Egy nevetséges ember álmában —, ha az emberek meglátják, hogy tulajdonképpen milyen szépek és tiszták lehetnének. Akkor „egyetlenegy óra alatt, egy csapásra rendbe jön minden I" — kiáltja. Se szeri, se száma azoknak a jelentős alkotóknak, akik ösztönösen vagy tudatosan Dosztojevszkij művészetének, illetve gondolatrendszerének valamelyik vonatkozását fejlesztették tovább, gyakran, csupán egy-egy ösvényt vágva az ő életművének hatalmas erdejében. Csak futólag említhetjük néhány szellemi rokonát, Nietzsche, Kafka, Gide, Mauriac, Malraux, Huxley, Hesse, Stefan Zweig, Thomas Mann, Arthui Miller, illetve a jelentős szovjet írók közül Andrej Belij, Olesa, Bulgakov, Leonov nevét. Mindegyikük a maga módján értelmezte, „sajátította el” Dosztojevszkijt, azt fejlesztve tovább az ouevre-ből, ami számára a legfontosabb volt. Bizonyos, hogy a száz éve halott író tovább él napjainkban is, és még nagyon sokáig nyugtalanító, ihlető, vitára, továbblépésre késztető élmény marad. Csak akkor „kerülhetne le a napirendről”, ha az emberiség végre választ tudna adni az általa oly erővel feltett átkozott kérdésekre. BAKCSI GYÖRGY llja Glazunov arcképe
