Múzsák - Múzeumi Magazin 1979 (Budapest, 1979)
1979 / 1. szám
A zene története egyidős az emberiség történetével, s a 'kottaírás mégis csupán 2500 éves múltra tekint vissza; az egyértelmű kottaírás pedig alig néhány száz éves. A beszéd írásos rögzítése régóta megoldott. Az írás legmodernebb formája, a betűírás 3500 éves, a képírások ennél jóval régebbiek. Igaz ugyan, hogy oz írás alapvetően nem a beszéd rögzítését szolgálta. A szóképírás közvetlen előfutára, a fogalomírás nem adja vissza pontosan a szöveget, de a szöveg értelmét világosan kiolvashatjuk belőle. A beszédből csupán annyit kell megragadni, amennyi a gondolatok pontos jelöléséhez szükséges. így az ábécé az írás történetében viszonylag későn alakult ki, holott a beszéd hangokra tagolódását már régen megfigyelték. Az egyiptomi hieroglifákon is szerepel 24 külön mássalhangzójel, mégsem írtak ábécésze- rűen. A nyelv beszélt és írott formájában egyaránt létezik. A zenének nincs kétféle megjelenése: csak hangzó zene van. Nem felolvasásra szánt szöveg létezik, nem előadásra szánt zene nincs. Az írott szöveg értelme bizonyos fokig megszabja a hang- súlyozást, a hanglejtést, de a zenében egyik összetevő sem szabja meg a másikat: a hangmagasságból nem lehet következtetni a ritmusra, a ritmusból a hangerőre. A kottának tehát a hangzó zenét kell tükröznie, így sokkal többet jelöl, mint az írás. A mai kottaírás a hangmagasságot, a ritmust és a tempót pontosan tudja jelölni. A hangmagasságot öt vízszintes vonal segítségével ábrázoljuk. Az egyes hangot pont jelképezi, a pont elhelyezése a vonalrendszerben az elé írt módosítójellel együtt meghatározza a hang magasságát. Szimbolikus jelekkel minden egyes hang hosszát is leírjuk. A mai, a XVII—XIX. században kialakult hangjegyírás más korok zenéjének rögzítésére nem alkalmas. A modern kotta'a hangmagasság jelölésében abból indul ki, hogy csak 12 különböző hang van, amelyek oktávonként hasonlóan megismétlődnek. Ez a primitív zenei kultúrákban aligha lehetett így. Szinte egyetlen vidék népzenéje sem illik bele pontosan a 12 fokú rendszerbe. A népzenében gyakori az irracionális nyújtás is. Ami a népzenében természetes, a modern kotta- írásban mesterkéltnek tűnik. A népzene lejegyzésekor annak megfelelő írásmódot kell alkalmazni. A kottaírás története elválaszthatatlan a zene történetétől és a zene társadalomban betöltött szerepétől. A kotta célja, hogy a zenét megőrizze az utókor számára, továbbá megkönnyítse annak előadását. A primitív kultúrákban nem is akarták leírni a zenét, mely életük szerves része volt, beléjük ivódott a szokásokkal, viselkedéssel együtt. A zene általában nem is önálló, hanem a munka vagy a tánc járulékos eleme. A liturgikus zene hitelét éppen az adja, hogy csak sok tanulás árán hozzáférhető. A kopt előimád- kozók máig is úgy tanulnak, mint sok száz évvel ezelőtt: a fiatalok 10—12 éves korban kerülnek az iskolába, és naponta 6-8 órán keresztül tanulnak a mester előének- lése alapján. neumákat kezdtek használni, amelyek a dallam menetére emlékeztettek. A neuma görög szó, azt jelenti: intés, mozdulat. így nevezték a kottaírás jeleit, mert azok hasonló vonalat írtak le, mint a karvezető keze. A neumaírás a dallamvonal irányát részletesen ábrázolta azok számára, akik azt nagyjából tudták. A XI. század nagy zeneelméletírója, Arezzói Guido érdeme a vonalak rendszeres alkalmazása, ő ismerte fel: a vonalrendszer bevezetésével lehetővé válik, hogy az énekes ne csak hallás után, hanem kottából is megtanulhassa a dallamot. Ha egyszólamú zenét próbálunk mai kottával leírni, a legnagyobb nehézséget mindig a ritmus okozza. Amíg csak egy ember énekel, nem kell a ritmusbün semmihez sem alkalmazkodnia, bárhol megnyújthatja, lassíthatja a dallamot. A hangsúly itt a pontos megismétlésen van. Az esőhívó ének csak akkor ,,hoz esőt”, ha pontosan úgy éneklik, mint az előző évben. Ebből ered, hogy több távol-keleti, közel- keleti és afrikai nép zenéje ma is megközelíti a századokkal ezelőtti állapotot, holott soha nem írták le. A rendszeres kottaírás, a zenei repertoár lejegyzése csak a koraközépkorban vált szükségessé. A keresztény liturgia zenéje a római birodalom szinte minden zenei rétegét magába olvasztotta: a keleties váltakozó kórusos éneklést, a bizánci himnuszokat, az antiochai, alexandriai, Jeruzsálem! zsoltározást és az antik görög zenére épülő itáliai zenét. Ezt a hatalmas zenei anyagot már a IV. század óta kezdték rendszerbe foglalni. A hagyomány úgy tartja, hogy Nagy Gergely pápa (590—604) gyűjtötte össze és rendszerezte a római egyház liturgiáját, róla nevezzük ezt gregorián zenének. A hatalmas zenei anyag rendszerezése és terjesztése nem mehetett végbe írás nélkül. A gregorián zene továbbra is szájhagyomány útján terjedt, jól képzett énekesek vitték Rómából és tanították a dallamokat más vidékeken. Az egész liturgiát kívülről tudták és fejből énekelték, de bizonyos jeleket, úgynevezett A többszólamú zenéről először a IX. századból ránk maradt első teljes gregorián kézirat ad hírt. A XI—XII. század végén nagyobb kódexeket írnak, hogy többek számára hozzáférhetővé váljon a zene. E század vége a többszólamú zene első nagy korszaka. A XIII. század folyamán kialakul a-z első olyan kottaírás, amely többé-kevésbé pontosan ábrázolja a ritmust, így alkalmas a többszólamú zene lejegyzésére. A többszólamú darabokat természetesen már korábban is 'kötött ritmusban énekelték. A középkori leírásokból tudjuk, hogy sokszor az egész mű során egy ritmussémához tartották magukat. Ma alig ismerünk olyan élő zenei példát, ahol a ritmusképlet ne változna meg 1 — 2 ütem után. Egészen a XII. századig, valószínűleg megállapodás vagy hagyomány alapján választották ki a moduso- kat, azaz ritmussémákat. A következő lépcsőfok az volt, hogy valamilyen egyezményes jellel utaltak a modusra. A ritmusírásnál a már meglévő kotta jeleiből, a neumák- ból indultak ki. A kódexek nagyobb mérete, a stilizált hangjegyírás eredményeképpen kialakult az úgynevezett kvadrátnotáció. Ebben már nemcsak a dallamvonalat, hanem minden egyes hangot jelöltek egyenlő négyzetek segítségével. A neumákat felosztották aszerint, hogy hány hangot jelölnek, és a modust a darab elején álló neumák különböző kombinációi jelezték. Ezzel az írással kezdődik a fekete menzurális, vagyis az időtartamot kifejező notáció kora. A „fekete” megkülönböztető jelző pedig onnan ered, hogy a kottafejek ebben a korban feketék voltak, szemben a XV-XVI. századi írással, ahol azokat fehéren hagyták. Az 1260-as évekre kialakult az egységes, ellentmondásmentes szimbólumrendszer. A hangok hosszát itt ugyanúgy a neumaformák szimbólumai jelölték, de ebből már minden hang hosszát meg lehetett állapítani. A XIV. század zenei forradalma új hangjegyírást követelt. Az új irányzat Philippe de Vitry francia zeneszerző nevéhez és 1320 körül keletkezett Ars nova című művéhez fűződik. A tanulmány a ritmus és a hangjegyírás reformjáról szól. A vezetést a világi zene veszi át, amely meg akar szabadulni a konvencióktól, kiszélesedik a világi műfajok tárgyköre, személyesebbé válik a szöveg, a szólamokat nem lehet többé a modusok szigorú képletei szerint ritmizálni, szabadon áramló, lírai dallamok születnek. A négyféle ritmusérték kevés, a felső szólam sóikkal gyorsabban mozog az alsónál. Ahogy az új ritmusosz- tásak és képletek polgárjogot nyernek, megjelenik a páros ütem. Az Ars nova újító törekvései után, hat évszázados fejlődés eredményeképpen alakult ki az a kottaírás, amellyel megfelelően le tudták írni XV-XVI. század polifon zenéjét. Ez a két évszázad az európai többszó- lamúság fénykora, amelyben az egyházi és . világi zenében is olyan maradandó alkotások születtek, mint Dunstable, Dufay, Ocke- ghem, Binchois, Obrecht, Josquin Després művei. Az akkori hangjegyírás még sokban különbözik a mai kottától, de a mai és a XVI. századi kottaírás különbségei már nem a kottaírás tökéletlenségéből, hanem a zene természetéből adódnak. Minden század zeneszerzője a maga korának zenéjét akarta leírni. FRIGYESI JUDIT 13
