Múzsák - Múzeumi Magazin 1978 (Budapest, 1978)
1978 / 1. szám
Alborello (Siena.1500 k.) zekasok a kínai porcelánt utánozták a finom technikával. A Hispániába települt mórok az arab művészettel együtt a kerámiát is átplántálták az európai kontinensre, s híres palotáik falait Granadában (Alhambra), Sevillában (Alcazar) arabeszkes díszű, ónmázas cseréplapokkal burkolták. Hatalmas díszvázákat is formáltak, nagy, szárnyas fülekkel. A Spanyolországban készült mór ónmázas kerámiát nevezzük hiszpano-mór majolikának. A falicsempék és változatos formájú kancsók, tálak három nagy fazekasközpontban: Malagában, Mur- ciában és Valenciában készültek, a XVII. század végéig. A szép technika a spanyoloktól, Valencia és Mallorca közvetítésével, Olaszországba került át az újkor hajnalán, a reneszánsz idején. Az ón azonban kezdetben olyan drága volt, mint az arany, ezért az ónmázas edények (Mallorca szigetéről elnevezve: majolikák) az uralkodók féltve őrzött kincsei közé tartoztak. A majolika készítés a XIV-XV. század fordulóján először a gazdag Toszkánában honosodott meg. Ezzel indult virágzásnak az olasz kerámia. Olaszország hamar átvette a vezető szerepet Valenciától. Az olasz reneszánsz formálta európaivá a forma- és mintakinhcset, s ezzel megteremtette a reneszánsz virágzó iparművészeti ágát. Toszkána volt Olaszország legfontosabb kerámia központja a XV—XVI. században. Csaknem minden kisvárosben jelentős fazekasművészek dolgoztak. A fajansz, más néven majolika, az ónmázzal borított, magas tűzön kiégetett, művészien festett kerámia az európai reneszánsz és barokk kedvelt edényfajtája volt. Közel-keleti találmány: első emlékei az ősrégi Mezopotámiából maradtak ránk. Az ónmázat az i. e. III. évezredben, Szargon király uralkodása idején alkalmazták először. Nabukodonozor monumentális felvonulási útja és az Istar istennő tiszteletére emelt kapucsarnok mázas domborművei, lényegre törő ábrázolásai az ókor remekművei közé tartoznak. A perzsák, majd az iszlám fazekasok e kerámiafajtát fejlesztették, s ezt a fémfényes mázzal, a lüszterrel gazdagították. E káprázatos technikájú csempékkel a mecseteket és az uralkodók palotáit díszítették. Aranyfényű, kék, sárga, csontfehér színű díszedényeket, tálakat, korsókat, mécseseket készítettek Kairóban, Rakkában és Rhageszben, a X—XIII. században. A rhageszi edények alapteste fehéres agyagból korongolt, mázuk az aranybarna fémfény alatt csontszínű. Miniatúra-sze- rűen finom díszítményeik — kék, türkiz, mangánvörös, zöld, lila színpompájukkal — az illuminált perzsa kéziratokra emlékeztetnek. Az iszlám faiacopo mester tálja (1500 k.J A XVI. században Faenza játszotta a főszerepet, innen rajzottak ki a művészek Franciaországba, a Németalföldre, Németországba, Tirolba, Angliába és hazánkba is, a pompakedvelő Mátyás király udvarába. Később Urbino, majd Velence, a XVII. században pedig Savona, Genova és Castelli műhelyei vi- rázgottak. Kiemelkedő szerepet játszott a XVI. században Gubbio, ahol a rézvörös mázat készítő, nagyhírű mester, Giorgio Andreoli koron- golta és festette dísztálait, amelyekért a súlyukkal azonos mennyiségű aranyat kapott. Az olasz majolika díszítménye a reneszánsz általános mintakincséhez igazodik. A palmetto, a későgótikus gránátalma minta, tölgyfalevél és gyümölcsminta, a részekre osztott szimmetrikus levél- és indadísz, az ágra csavarodó akantusz- levél, a groteszkes minta, a hadtrófeás minta, és főleg Faenzában, a pávaszemekből alkotott minta a leggyakoribb díszítőelem. Külön csoportot képeznek az egész tálat betöltő tájképek és a kor nagy művészeinek munkái után készült, metszetekről másolt történelmi jelenetek, bibliai és mitológiai ábrázolások. Ez a díszítésmód a XVI. század első Nicola Pellipario tálja (1519) felében uralkodott, s az olasz kerámiaművészet legnagyobbjai — Baldassara, Manara, Giovanni Maria Nicola Pellipario — jeleskedtek benne. Pellipario az ala'krajzban is páratlan mester. Főműve, a Velencei Correr Múzeum 17 darabból álló készlete, amely 1515 és 1518 között készült, az olasz reneszánsz legkedveltebb könyvéből Ovidius Metamorphoseséből vett jeleneteket ábrázol. Ő készítette az első - később általánosan elterjedő — majolika jegyestálakat, amelyeken a menyasszony vagy a vőlegény profilban ábrázolt mellképe látható, írásszalágon a jelmondataikkal. Fia, Guido Durentino néven, Urbinóban nyitott, később nagy hírre szert tévő majolika műhelyt. Leszármazottai, a Fontanák, a XVI. század végéig működtek a városban, sajátos díszítőmo-
