Múzsák - Múzeumi Magazin 1977 (Budapest, 1977)

1977 / 1. szám

bölcs mondásai mállónak, halványodnak. A turista karján zajtalan digitális óra, számlapján lüktet az idő, felnéz a napóra árnyékába borult számlapjára és a századokat egy percbe sűrítve olvassa az ismeretlen eredetű régi szöveget:

,,/dőí mérek, mozgó képet a mozdulatlan örökkévalóságban."

KARÁCSONY REZSŐ

ih\?Ufiil

Egy pórmai épület homlokzata

Gogolt hallgatva, aki a Holt lelkek első fejezeteit olvasva föl, Puskin így kiáltott fel: ,,Be szomorú a mi Oroszországunk!” Miklós cár a Revizor bemutatója után kinyilatkoztatta: „így még nem nevettem, mint ma este!" Félreértette Gogolt, aki rádöbbenteni akart, nem mosolyogtat- ni. Később már nem értették félre, hanem félremagyarázták javító szándékát, humorba fojtott, de mélységesen humánus felháborodását. A Holt lelkek színpadi változatát nemrég mutatta be a Madách Színház; a kritikusok ,,keserves vígságú történetről” beszéltek, ,,kacajt és dühöt egyaránt fakasztó" múltbeli Oroszországról, „katakterisz- tikus árnyékcsarnokról", melyben nem „az árnyék az, ami érdekes és fontos, hanem amiről az árnyék a földre rajzolódik: az ember maga". Babits Mihály a couleur locale-t mondta Gogolra jellemzőnek, s felhívónak benne az egzotikumot, de ugyanakkor meglátja, hogy az a világ Gogol számára „otthon volt és realitás". S ez a couleur locale az a „nagyonis éles és erős helyi szín, amely megadta a nemzeti realizmus lehetőségét". Arany János nyilván ezért fordította lelkesen a Köpenyeg-et. Máig az ő fordításában olvassuk szívesen.

„Mindnyájan Gogol Köpenyeg-éből bújtunk ki" — mondta Dosztojevszkij a „kacagás démonáról". De milyen is Gogol elszomorító, mégis megnevettető köpenyege, mely alá azt rejtette, amit 1836-ban így fogalmazott meg Géniből írt levelében: „Oroszországban olyan derekas gyűjteménye van a ronda pofáknak, hogy irtózat rájuk nézni. Előttem és körülöttem minden idegen, de szívemben Oroszország van, csak a gyönyörű Oroszország. Egyetlen sort se bírtam szentelni az idegen földnek. Leoldhatatlan lánccal vagyok a hazához kötve." Elhatározza, hogy nem tér haza a csinovnyikok, kispolgárok és bojárok fennhéjázó, pöffeszkedő világába — aztán mégis hazatér. Ütiládájában a Holt lelkekkel, a Bulba Tárász-szal, a Revizorral, a Leánynéző-vel. Gogol szerette hazáját, s ez bátoríthatta, hogy bírálatot mondjon róla.

Gogol 1809-ben született Ukrajnában és 1852- ben halt meg, negyvenhárom éves korában. Ezt nemcsak az évforduló kedvéért jelezzük, de korának fiatalon ellobbanó lángelméire is gondolva, jó barátjára, a harmincnyolc évesen távozó Puskinra, a huszonhetedik évében megölt Petőfire. „Az oroszok nemzeti költője Puskin, de Puskint csak tisztelték, nem követték. Gogolt kevésbé tisztelték, de minden író tőle tanult Oroszországban és nagyon sokan külföldön is" — írja Szerb Antal.

Mit tanultak tőle, mit tanulhattak ettől a nagy kezdeményezőtől? Bukások során át vezetett az útja a sikerhez. Álnéven megjelent első könyvét (1829) a sikertelenség láttán elégeti, vidékről városba, Pátervárra költözik, de itt sincs maradása, külföldön keres megoldást. A nevetséges kicsinyes vidék, a kiábrándítóan gyökértelen város, a messzi idegen, az elérhetetlen nők egyre azt táplálják belé: nincs értelme semminek, csak a Csicsikovok, a szélhámosok boldogulnak. Gogol elveszti a mértékét, csupán romantikus illú-