Múzsák - Múzeumi Magazin 1977 (Budapest, 1977)
1977 / 1. szám
zióit őrzi meg, de mint realista, felad minden reményt. Élete végére valóban magára maradt, egyetlen visszatérő képével: „Mennyi néma, halott ember jár a világban!" Skizofrénia? Lehet. Már 1840- ben, Bécsben idegösszeroppanás éri. Egész élete néhány nagy lépés a közöny erdejébe. Látja és hiszi a „kellőt” s összeroppantja a „való”. Humora, ez a könyörtelenül kritikus humor, a kettő keresztútján születik. Ez kétségtelenül skizofrénia. Magányba zárkózás, végül is a torz nevetés. A Holt lelkek végén jelenik meg Konsztanszoglo, eszméinek megtestesítője, az eszményi földbirtokos, a patriarchális földesúr, aki ideális gazdaságában fel tudja oldani jobbágy és gazda ellentétét, ki tudja egyengetni a társadalmi feszültséget, gátat vet a gyökértelen iparosodásnak, polgárosodásnak s a parasztság jólétét viseli szívén. Kétségtelen, hogy ilyesféle illúziók nem voltak egészen idegenek Gogol utókorától sem, de pontosan jelzik azt a kikerülhetetlen ösz- szeütközést, mely Gogolt szüntelen menekülésre kényszerítette, hol külföldre, főleg kedvelt Rómájába, hol a misztikus magányba, végül is az önként vállalt éh'halálba. Gogol, akit a legtipikusabb gogoli figurának is nevezhetnénk, kétségtelenül táplált magában megváltói küldetés-tudatot. Mint tanító és állami tisztviselő felismeri, hogy a jogi megváltás lehetetlen, s a cenzúra réme belefojtja a szót: „Nem marad számomra más, mint, hogy valami egészen ártatlan dolgot találják ki, amin még egy rendőr sem ütközhet meg. De micsoda vígjáték ez: igazság és rosszmájúság nélkül?" A múlthoz, a történelemhez fordul. Adjunktus lesz a péter- vári egyetemen s világtörténetről, ukrán történetírásról, földrajzi enciklopédiáról ábrándozik. Népdalokat gyűjt, tanulmányozza az ukrán folklórt. De ebben az időben születik meg Pétervár és Moszkva között utaztában a „Revizor" első vázlata, s 1835-ben nem professzorrá lép elő: egyszerre két könyve jelenik meg, az Arabeszkek és a Mirgorod, s mindkettő sikert arat. „Pillanatnyilag ő az irodalom vezére” - írja róla Be- linszkij. A nagyszerű történelmi múlt itt Bulba Tárász képében jelenik meg, eltörpítve a jelentéktelen jelent. Ha úgy tetszik: visszasírt gyermekkori tájaival, embereivel. Bulba Tárászt példának mutatta fel Gogol - legolvasottabb írása is maradt. Nálunk, a felszabadulás után megjelentetett legelső könyvek egyike volt a Bulba Tárász s újabb, széles olvasórétegek előtt tette vonzóvá a nagy orosz realistákat. Furcsa módon: romantikájával. Mert leírásaiban kétségtelenül valóságkövető, de meseszövésében, alakjai megrajzolásában szenvedélyesen romantikus. Bulba Tárász Gogolnak szinte egyetlen példás alakja, egyetlen cselekvő embere. „Hősei" máskor passzívak, tehetetlenek, kiszolgáltatottak — az aktív Csicsikovok és Hlesz- takovok pedig legjobb esetben széltolók, bizonyítva: az akkori körülmények között nem is lehet becsületes a tevékeny ember. Gogol maga is csak kétszer akart valamit. Ifjon: igazságot a világnak; vénülő fejjel: hinni az igazságban. Nem sikerült. Hitt hát írói küldetésében. Ne feledjük: Stendhal „Vörös és feketé"-jének (1831) Balzac nagy regényciklusa, a „Comédie Humaine" első kötetei megjelenésének (1830) éveiben vagyunk, Dickens „Pickwick”-je pedig csak ezután, 36-ban a „Copperfield Dávid" 50- ben és Hawthorne „Skarlát betű"-je ugyancsak 1850-ben követi Gogol elbeszéléseit. Valami rendkívüli történt 1835-ben. Gogol a cári Oroszországból, a „nem gondolkodni, nem okoskodni, hanem engedelmeskedni" szemlélet világából - igaz, szabadgondolkodó tanárok, diákok körében felnőve szinte máról-holnapra a prózaírás élére áll. 1852. február 21-én',— az új naptár szerint március 4-én - halt meg. Sírja mellett egy fiatal diák ezt mondta: „Gogolt temetik, és mi mind az ő vérbeli rokonai vagyunk, és velünk együtt egész Oroszország az." De a pétervári cenzúra nem engedte, hogy Turgenyev hasonló hitvallású búcsúztatóját kinyomassák, s aki mégis vállalta, azt letartóztatták és kitiltották Pétervárról. Nem tudták megbocsátoni Gogol kíméletlen szatíráját, a cári Oroszország tekintélyének megingatását Gorkij a „kor áldozatának" mondta Gogolt. Utókora szókimondó szatírájáért, leplezetlen igazmondásért éppen úgy becsülte, mint az olyan népből kivált hőseiért, mint Bulba Tárász, akit aztán Repin is egyik, leghíresebbbé vált témájául választott (Zaporozseci kozákok). A mi világunkban a „holt lelkek" vásárlóihoz, a Csicsikovokhoz, a szánandó Akakij Akakievicsek- hez, a „Köpenyeg" hajlongó, bábbá aljasított kispolgáraihoz hasonló figurák talán nem voltak annyira jellemzőek, mint mondjuk a megvesztegetett főhivatalnok („Revizor"), vagy éppen o rangkórságban szenvedő Kovaljov őrnagy („Az orr") típusa. Ivan Ivanovics és Ivan Nyikoforo- vics pedig egyenesen Arany János Fülemülé-jé- nek főhőseivel rokonok. Gogol nagyságát, kezdeményező bátorságát méginkább érzékelhetjük, ha összehasonlítjuk a romantika fekete-fehér, végsőkig gonosz, különc és abszurdan jó, követhetetlenül erényes alakjaival. Meséről ő gondoskodik, de figurái önként kínálják a történetet. Meg is történhetett volna mind. Úgy fedezte fel Gogol a realizmust, hogy a valóságot a szinte költöttnek is elfogadható alakjai felől közelítette meg. Soloho- vot is megérjük felőle. Az élet kész regény - ebből a felfedezésből élt a realizmus. Hogy kívánatossá tegye olvasmányát, Gogol nagyon gazdaságosan bánt anyagával, szigorúan szerkesztett, az árnyalatok apró részleteiig jellemzett. Proust realizmusa háromnegyed század múlva szabadon árasztja az időt, történetet, embe- ket, szabadon társítja a gondolatot. Gogol még kiválogatja, amiről feltételezi, hogy érdekli olvasóját, a mi századunk realizmusa azonban már sokszor elvész a részletekben. Gogol irodalmat teremtett. Ha vannak a klasszikus prózának szabályai, Gogol írásaiból kivonhatok. Századunk akkor fordul el a realizmustól, amikor az élet- untság, a csömör kerül az írói, művészi szemlélet előterébe; amikor „elidegenedik" a világtól. De, hogy az emberibb életbe visszavágyunk, azt a kibontakozó új realizmus jelei is mutatják. Gogol azt a világot fedezte fel a magyar olvasó számára, melytől mi is szenvedtünk: a feudális maradiságét. Ezért is érezzük oly közelinek: magunkénak. Gogolt nem vallási mámora vitte sírba, mint némelyek magyarázzák, hanem az, hogy komolyan vette, amit látott — megoldás nélkül. Magának sem talált más utat, mint költött alakjainak. KOCZOGH ÁKOS
