Múzsák - Múzeumi Magazin 1977 (Budapest, 1977)
1977 / 4. szám
»****« T ■ î»*? f - J «. " ""»1.IÍm**««*,*«!!? f-§0 *•-^. iv Ä«Ärw,-Ä- ' ftfcí - ---*53? ~v: r«M JKV' rw „*►- ^fc. -% MOMUO I íiTcl Ol iWRAOBaxa >.\Hu«t TTi ®3H ffWENC MOLNÁB PAL-TÄNAVA POISID if« t.vm.iins AC«l"t A Pál utcai fiúk idegen nyelvű kiadásai VILÁGSZÍNHÁZBAN sem Molnár nem lépett a magyar dráma nagy magányosai: Katona és Madách nyomdokaiba. A romantikus múltból sem Vörösmartyhoz csatlakoztak. Hagyományaik azok a színpadi szerzők voltak, akik a maguk korának világirodalmi tömegátlagához kapcsolódva igyekeztek és tudtak is népszerűén korszerűek lenni, mint Kisfaludy Károly, Szigligeti, Csiky Gergely és Bródy Sándor. De Molnár tanult Wilde-tól, Hauptmann- tól, Schnitzlertől és az akkoriban divatos francia Bernsteintől is. Tanult, de egyiküket sem utánozta. Ahogy tanult a pszichoanalízisből, mégsem lett freudista, sőt az expresszionistáktól is, mégsem lett avantgardista. Molnár a hazai és külföldi hatásokat úgy ötvözte kitűnő színpadi hatásokat kiváltó, bravúros dialógusokon guruló, egyéni hangját hamar megtalált vígjátéktípussá, hogy az a hazai közönség körében a nagyvilágiasság élményét keltette, míg a külföldi néző számára ez lett a jellegzetesen magyar dráma. Ezeket a külföldi színpadokon is sikeres színjátékokat itthon gúnyosan, sőt megvetően, de tulajdonképpen irigykedve „export-drámáknak" nevezték. Kétségtelen, hogy a Molnár-epigonok körében akadt sok irodalmilag jelentéktelen, csupán technikai erényei folytán érvényesülő színpadi szerző, de az „export-drámaírók” legjobbjai (Molnár mellett Lengyel Menyhért, Bíró Lajos, sőt a Kék rókával Herczeg Ferenc is) nagyobb világirodalmi propagandát csináltak a magyar irodalomnak, mint addig bármi törekvés. Fénykorában létrehozott néhány olyan drámai művet, amely a század magyar irodalmának javaterméséhez tartozik. Elsősorban a Liliomra szoktak gondolni, erre a jellegzetesen pesti misztérium-paródiára: a városligeti hintpslegény fura megdicsőülésére. A Liliom valóban a századforduló divatos újromantikájának remekműve, de egyben persziflázsa is. Ugyanúgy benne lappang Budapest „couleur locale"-ja, akár A Pál utcai fiúkban. De a Molnár életmű nagy újdonsága: Az ördög, a nemzetközi prüdéria közepette az erotika dicsőítése, a szerelmi szabadság hitvallása, világosan érthető szimbólumrendszer keretében. Az ördögöt a XX. századra jellemző szexuális felszabadító forradalom egyik világirodalmi nyitányának tekinthetjük. Molnár jól tudja, hogy a szabadságra törekvő ösztönökkel szemben ott áll az öröklött társadalmi szabály: a konvenció, és olykor maga a valóság csúfolja meg az ábrándképet. Ennek az ellentmondásnak kitűnő komédiája A farkas című álomjáték. Az igazság és hazugság közti határelmosódás mesteri komédiája A testőr, amelyben egy színész kis híján elhódítja magától a saját feleségét. Talán nem túlzás, hogy még a pirandellói játék is itt kezdődik. Molnár Ferenc azonban nem tudott ellenállni a sikervágynak. Mindenek előtt annak a körnek akart tetszeni, amelyből vétetett: a pesti polgárnak. Molnár legtöbb játékának az a titka, hogy pontosan azt fejezte ki, amit a jórészt parvenü polgári közönség a maga érzés- és véleményvilágának tudott. A másik buktató az oly racionalista Molnár felfeltörő irracionalizmus-nosztalgiája, misztikum- szomja volt. Ez egy műben, a Liliomban sikerült, de később zsákutcába vitt a Fehér felhő, az Égi és földi szerelem, a Csoda a hegyek közt és az expresszionizmus gépkultuszával eljátszó Vörös malom esetében. Találóan parodizálja őt Karinthy, amikor a misztikum felé kalandozó szerzőt „azt hiszi Szent Ferenc’’-nek nevezi. Fő műveivel Molnár az első világháború előtti években a magyar irodalom élvonalába lép. Tudjuk, hogy Ady milyen nagyra tartotta, s nemcsak a közönség, hanem a kritika számára is esemény a Molnár-bemutató. De már ekkor is gyanús, hogy a sikerigény túlzottan befolyásolja a művészt. Az első világháború éveiben sokkal többet érnek haditudósításai, mint a háborús témájú Fehér felhő című misztérium-kísérlete. A háború igazi összefüggéseit ugyan nem érti, de együttérzése a szenvedő, a halálba küldött emberekkel, és kitűnő pillanatképei az egyenruhába kényszerített magánemberekről, a prózaíró Molnár legjobb erényeire vallanak. A forradalmaktól idegen marad a jellegzetesen Ferenc József-kori pesti polgár, de az ellenforradalom ugyanilyen riasztó a számára. Egy évtizedig, a Bethlen-féle álliberális áldemokrácia korában még ide tartozik, hiszen még van igazi pesti közönsége. De jellemző, hogy ebben az időszakban a maga korszerű bravúr-technikájával egyértelműen Kisfaludy Károly köznemes- kultuszához lép vissza. A Hattyú és az Olympia a száz évvel korábbi Kisfaludy vígjátékok szellemében, bűvészi modern technikával dicsőíti azt a magyar köznemest, aki valójában mindig is fő eszményképe maradt a pesti és lipótvárosi burzsoáziának. Kitűnő mulatság, még kitűnő kritika is, csak éppen száz évet késett. Molnár jól látja hűséges közönségének komikus voltát is. Nem igen szoktuk emlegetni Harmónia című vígjátékát, pedig művei közül talán éppen ez árulja el, mennyire nincs elragadtatva Molnár Ferenc a magyar polgártól, akinek legfőbb kifejezője. Molnár színházi ember volt, rendezőnek is igen jó; a színészben az emberiség lényegét látta. Az igazság-hazugság elválaszthatatlan egysége a színházi világban igazán szembeötlő. Hű maradt önmagához, amikor hátat fordított az egész Európát fenyegető fasizmusnak, és Amerikába ment. Ha írt is még, meg sem tudta közelíteni saját korábbi eredményeit. Elvesztette termőtalaját: a pesti polgárt, akinek világirodalmi rangú képviselője volt. HEGEDŰS GÉZA 41
