Múzsák - Múzeumi Magazin 1977 (Budapest, 1977)

1977 / 4. szám

PESTI POLGÁR A

Molnár Ferenc születésének századik évfordulója idején talán már megkísérelhetjük írói létének és helyének meghatározását. Életműve ugyanis igen egyenetlen, így sokodalú és sokműfajú munkásságában mindenfajta ítélethez lehet bizonyító példát találni. Molnár műveiből lehet úgy is válogatni, hogy azok a század maradandó klasz- szikusai közé emeljék őt, de úgy is, hogy e művek alapján hatásvadászó, csupán szórakoztatásra törekvő írónak tűnjék. Sokszor remekmű és silány közhely egymás nyomában született termékeny képzeletéből. Az ellentétes indulatok pedig hajlamosak voltak vagy az egyik vagy a másik szemszögű válogatásra. De még torzítóbb volt az értékelés, amikor a rajongás remekműnek akarta bizonyítani a silányat is, a gyűlölet pedig megtagadta az értéket a remekműtől is. így a késhegyig menő vitákból valójában kimaradt maga az életmű: jobban érződött a Molnár-pártiak és a Molnár-ellenesek dühödt ellenségeskedése, mint a vita tárgyát képező Molnár Ferenc írói arculata és műveinek helye az irodalmi értékrendben.

Budapesten született 1878-ban, Amerikában halt meg 1952-ben. Születése előtt nem sokkal vált Budapest nagyvárosi igényű fővárossá, három különböző múltú városka: Buda, Pest és Óbuda egyesítése nyomán. A polgárosodó Magyarországnak adminisztratív eszközökkel teremtettek polgári fővárost. Az akkori budapestiek főleg németül beszéltek, mivel a fejlődésben elmaradt nemesi-jobbágyi hazában kevés helyen alakult ki magyar polgárság. Amikor pedig nélkülözhetetlenné vált az iparos-kereskedő polgár, jórészt a sváboknak nevezett hazai németekből és a német—magyar keveréknyelven beszélő hazai zsidókból jött létre az új magyar középosztály.

Az új főváros polgári lakossága német anyanyelvű volt. Ámde részben a polgárosodással szükségszerűen növekedő nemzeti tudat, részben a konkurrenciát jelentő bécsi polgársággal való szembeszegülés eredményeképpen ez a közép- osztály hamarosan a magyar nacionalizmusnak is fontos képviselőjévé vált. Két évtizeddel az egyesítés után Budapest^ magyar város lett, polgárai ugyan tudtak németül, de már mint idegen nyelvet beszélték. Az irodalmi életet még sokáig a Jókai képviselte nemzeti-liberális romantika határozta meg. A polgári irodalom fő ösztönzője, Bródy Sándor még a naturalizmust is Jókai stílusával ötvözve kívánta programmá tenni. Molnár Ferenc pedig, akinek írói indulására éppen Bródy jelentette a legerősebb hatást, maga is Jókai tiszteletében nőtt fel.

Az a tizennyolc év, amely Molnár születésétől érettségijéig eltelik, épp a gyors és teljes magyarosodás korszaka. Érettségije és egyetemi indulása egybeesik a nemzeti büszkeség kifejeződésével, a milleniumi ünnepségekkel, de a nagyvárossá növekedés első irodalmi megfogalmazásaival is. Polgári Napilapok és kávéházak nevelik a modern magyar irodalmat, amelynek legfontosabb olvasóközönsége az új polgárság. E középosztály elismert és jól kereső tagja a Dr. Neumann nevű orvos, aki minden anyagi lehetőséget és kulturált otthoni szellemet ad fiának, Molnár Ferencnek. Gyermek- és serdülőkora a módos pesti polgárgyermekeké, akik szabad idejükben iskolatársaikkal játszanak a gyorsan épülő bérházak között még megmaradó grundokon. S otthon előbb a „freulein"-től tanulnak németül, majd a „mademoiselle”-től franciául.

Molnár Ferenc szinte észrevétlenül veszi birtokba a magyar, német és francia klasszikus irodalmat, ifjúkori élménye a századvég szecessziós modernsége. És természetesen jogot tanul: ez a polgárság nemesi öröksége. Kezdetben valóban jogi pályára készül, Genfbe is azért utazik, hogy nemzetközi jogot tanuljon. Ott azonban már jobban érdekli a modern nyugat-európai irodalom: Wilde és Maeterlinck. Molnár még kisdiák korában ismerte meg a Csikyvel nemrég kezdődött polgári színműirodalmat, a francia tézisdrámát és a magyar novella első sikeres eredményeit. Genfben eljutott a forrásokhoz. Ekkor már prózaíró akart lenni. Egyelőre még szó sincs színházról. Molnár Ferencre, a prózaíróra ritkábban szoktunk gondolni. Ha megmarad a próza mellett, a világirodalom is csak A Pál utcai fiúk, e vitathatatlanul remekmű rangú ifjúsági regény szerzőjeként figyelt volna fel rá. Pedig a kitűnő novellák, a hol humoros, hol érzelmes kisregények (Egy gazdátlan csónak története, Az aru- viumi erdő titka), a szegények iránti részvét remekműve: a Széntolvajok, Budapest első nagyregénye: Az éhes város, sőt még a vitatható értékű, de mégis korrajz és lélekrajz igényű Andor is szépprózánk klasszikussá érlelődött darabjai közé tartoznak. De amint drámaíróként viták tüzébe került, szinte meg is feledkeztünk arról, hogy a század első másfél évtizedének jelentékeny elbeszélője volt. Prózai írásaiból a köz- tudatban csak a Pál utcai fiúk maradt meg, pedig éppen ez a legkevésbé jellemző Molnár életművének egészére.

A színműíró Molnár Ferenc igazi fénykora az első világháború előtti évtized. Bámulatos technikája ugyan a kései jó művekben érvényesül leginkább (Játék a kastélyban, Egy-kettő-három, Előjáték a Lear királyhoz), de izgalmasan újat és korszerűt, valóban maradandó világirodalmi értékűt abban a néhány esztendőben alkotott, amikor Herczeg Ferenccel indult versenyre. Még Herczeg sem tudott ellenállni hatásának, és a Kék rókában megmutatta, milyen jó Molnárdarabot tud írni, ha akar.

Kettejüknek tulajdonképpen ugyanaz volt a hazai drámatörténeti előzménye. Sem Herczeg,