Múzsák - Múzeumi Magazin 1977 (Budapest, 1977)
1977 / 4. szám
irodalmi pallérozottsága. De a közönség mindenek előtt a lebilincselő cselekményért, az izgalmas szituációkért jár színházba. Ezzel függ össze a másik vitakérdés: ahol is a német orientáció hívei csapnak össze a franciásokkal. Bajza és Szigligeti úgy véli, hogy Európa színházi törekvéseiben a franciák képviselik a modernséget, mindenek előtt Victor Hugo, aki ugyancsak a meghökkentő színi hatások híve és a shakespeare-i dramaturgia szabadosságát követi a vaskalapos német dramaturgiával szemben. Nem nehéz felismerni, hogy mindkét vitakérdésben az új közönség, a polgárság megnyerése a tét. Szigligeti pedig velük akarja megtölteni a színházat. Ez a vezérelve akkor is, ha ír, vagy ha a színház Játékszíni Választmányában műsor- politikai kérdésekben szavaz. Szerencséjére Bar- tay András, aki 1842-től a színház új igazgatója, egyetért dramaturgjával. Szemléletesen fejezi ki ezt az a pályázati felhívás, amelyet 1843-ban tesz közzé a Nemzeti: „egy népéletből merített, minden aljasságtól ment, jó irányú látványos színműre, mely által a köznép is színházba édesgetvén, ízlése nemesbíttessék, melyre a szerzőnek egyszersmind szabad mezőny engedtetik díszítmények, ruházatok, s minden egyéb költségek kiállításával, de természetesen csak arányos belső tartalmasság mellett, színműve hatását emelni." Ez a pályázat lett bábája a legvégletesebb ítéleteket kiváltó magyar színpadi műfajnak, a népszínműnek. Szigligeti erre nyújtotta be a Szökött katonát, de csak második lett. A nyertes, Ney Ferenc Kalandor című színműve, három előadás után eltűnt a feledés süllyesztőjében, a Szökött katonát viszont nem lehetett levenni a műsorrendről. A Pesten soha nem tapasztalt kulturális szenzáció az újságok címoldalára kerül, a pénztárnál közelharcot vívnak a jegyekért, a nézőtér roskadásig tele. Négy év alatt hatvan- szőr játssza a Nemzeti Színház a Szökött katonát, ami a korabeli viszonyok között példátlan sorozat. Jókai pedig így mereng: „Legelső három népszínművének körutazása az országban valódi diadaljárat volt. Emlékszem a várakozásteljes estékre, miket mint ifjonc diák, átéltem a Szökött katona előadása előtt, s előadás után a közönség elragadtatósóra és saját levertségemre, hogy mért nem tudok én ilyet írni?” Jókai már három népszínművet emleget, mert Szigligeti tolla alól özönlenek a műfaj újdonságai, és a siker sorompóba szólítja az írótársakat is. Csaknem két évtizeden át a népszínmű a magyar színházi élet fő attrakciója. A kor botránykövei: a katonafogás, a választási visszaélések, a feudális hivatal packázásai kapnak nyilvánosságot a színpadon. És mindenek előtt a „palota és kunyhó” egyre sűrűsödő konfliktusa. Ezért is azonosítják Petőfiék költészeti irányzatával. Zerffy, a Petőf i-gyűlöletéről hírhedett műítész, cikksorozatot szentel a Budapesti Híradóban a népszínműnek, a Csikós bemutatója kapcsán: „Csak őrizkedjünk olly intézetet, minő nemzeti színpadunk csikósok tanyájává züllesz- teni”. (Zerffy egyébként jó szimattal toporzékolt. Századunkban Móricz Zsigmond is felismeri a Csikósban a népdrámát, s ennek szellemében igazítja át.) Szigligeti pályájának delelőjét az 1848-as esztendő hozza. Ha hivatása az volt, hogy a nemzet színházát a függetlenség és a demokratikus átalakulásért vívott harc központjává tegye — a gyümölcs beérett. Szigligeti mindent elkövet, hogy a Nemzeti Színház a forradalom dicsőséges győzelmének is országra szóló hirdetője legyen. Megrendezi Szigeti József frissiben elkészült Egy táblabíró a márciusi napokban című vígjátékát, és dramaturgként működik közre Dobsa Lajos Március 15-e című darabjának előkészítésében. Erre az időszakra esnek írói csúcsteljesítményei is. A II. Rákóczi Ferenc fogsága kétségkívül egyetlen romantikus történelmi drámánk, amely kvalitások tekintetében a Bánk bán mellett említhető. A téma ismét a legfontosabb politikai mozgásokat tudatosítja. Az Életképek című lap így vonja le Zrínyi Ilona harcából a jelenidejű konzekvenciát: „Bizonyos e perctől fogva az, hogy ... a császár és Magyarország két ellenséges tábor. Köztük minden írott viszony tettleg megszüntetett". Ekkor írja a mind a mai napig legjobb magyar bohózatot, a Liliomfit is. De a bemutató a szabadságharc naptárán már gyászkeretet kap. 1849 decemberében javában dühöng a fekete-sárga terror, és a Liliomfi írója negyedikként szerepel azon a harminckét nevet tartalmazó halállistán - többek között Petőfi, Arany, Vörösmarty, Bajza, Jókai, Táncsics társaságában - amelyet Hegyesi közvádló összeállított. A büntetést ugyan elkerüli, de legjobb darabjait, így a Csikóst is, leparancsolják a színpadról. A szabadságharc bukásától Szigligeti haláláig még huszonkilenc év van hátra, de ez a csaknem három évtized, a fel-feltámadó sikerek ellenére is, teli van gyötrelmekkel. Szigligeti nem tudja megismételni a regényíró Jókai bravúrját: nem tud egyszerre apologetája lenni a hajdani dicsőségnek és a kényszerű kiegyezésnek. Illetve, ha megpróbálja is, csak a mesterségbeli jártasság munkál benne, a tehetség néma marad. Egyetlen lehetősége: tovább fáradozni a színház polgárosodása érdekében. Ő honosítja meg a polgári szalon-vígjátékot a Nemzeti Színházban. A Mama, a Fenn az ernyő, nincsen kas már Csiky Gergely realizmusát készíti elő. Sorra rendezi a két Dumas és Sardou darabjait. Olykor a kassza is igazolja — szájaíze mégis fanyar marad. Ö, aki kétely nélkül hitte, hogy a színház közönsége maga a nép, megkeseredetten próbálja tudomásul venni, hogy a közönség bizony csak — közönség. 1875-ben kinevezik a Nemzeti Színház igazgatójának. Sokaknak nem tetszik, hogy valakit szakértelme és nem valamiféle társadalmi kiváltság emel erre a posztra. Áskálódás indul ellene. A vádakat Podmaniczky Frigyes, a színház kormánybiztosa vizsgálja ki, és természetesen Szigligetit tökéletesen ártatlannak találja. De azért valamit kénytelen megjegyezni: „Rendkívül kívánatosnak tartanám, ha Szigligeti úr, mint drámai és adminisztratív igazgató a vele érintkezőkkel szemben több társalgási nyájasságot, s kevesebb puritán, száraz s rideg magaviseletét tanúsítana — mert ha valahol, úgy a színháznál bizonyára szükséges az, hogy gyakran a legkegyetlenebb dolgokat is mosolygó arccal, s a leghatározottabb véleményt is bizonyos szelíd nyájassággal mondjuk el, mely lefegyverez a helyett, hogy keserítsen, mérgeljen." DÉVÉNYI RÓBERT 29
