Múzsák - Múzeumi Magazin 1977 (Budapest, 1977)
1977 / 1. szám
szomszédaiknak, a teutonok. Pytheas szerint a borostyán megterem Numidiában is és előfordul a szkíták erdejében. Egy mondáról is említést tesz, amely szerint a Meleagrost sirató madarak könnyeiből keletkezett volna a borostyán, de Pytheas mindjárt hozzáteszi: „miféle madarak azok, amelyek ekkora könnyeket hullatnak?" Végül is tárgyilagosan megállapítja, hogy az Északi-tenger a borostyán hazája. Az idősebbik Plinius, a római természettudós a tőle megszokott pontossággal közli, hogy a borostyán az egyik fenyőfajta gyantája. Kibuggyari a fából és megkeményedik, közben rovarok, növények, levegőbuborékok kerülnek bele, és ezeket örökre magába zárja az eleinte folyékony, később kemény anyag. A dagály elhordja a szigetről és később a víz ismét partra veti. Plinius leírja, hogy ha ujjainkkal dörzsöljük a borostyánt, átmelegszik és könnyű tárgyakat magához ránt, mint a mágnes a vasreszeléket. De bármennyire természettudományos Plinius szemlélete, mégis hisz a varázsszerekben. Leírja például, hogy az észak-itáliai nők ékszerként viselik a borostyán nyakláncokat, s ezek gyógyítják a torokfájást és mandulagyulladást. A nagyobb borostyánkő-darabokból kis szobrokat is faragtak. Egy ilyen kis emberalak többet ért, mint egy erős férfi rabszolga. Pausanias említi Augustus császár egyik szobrát, mely szerinte a Padus folyó iszapjából előkerült elektronból, tehát borostyánból készült. A császárkorban később oly nagy mennyiségben szállították Rómába a borostyánt — és nem is akármilyen darabokat: a feljegyzések egy 13 fontosat is említenek —, hogy értéke csökkent, és a köznapi emberek számára is elérhető lett. Plinius szerint más drágakő az értékéért tetszik, dicsekedni lehet vele, a borostyán azonban esztétikai gyönyörűséget ad. Martialis képzeletét még élénkebben foglalkoztatta a borostyán, különösen a kőbe zárt apró állatok. Versekbe foglalta a borostyánba temetett méhecskét, hangyát és hőscincért. Úgy gondolta, hogy az őskori méhecske ismerte már a borostyán értékét, és úgyszólván öngyilkos lett, csakhogy valamikor megcsodálják egy római nő drága ékszerében. A római ékszerészek boltjában tízszeres ára volt egy olyan borostyánkőnek, amely hangyát vagy méhecskét tartott örök rabságban. A borostyánt, illetve a színes gyantát ismerték a Földközi-tenger vidékén már az i. e. II. évezredben. De az Északi-tenger környékének lakosai eleinte legfeljebb arra használták, hogy meggyújtsák és világítsanak vele, vagy füstölőként élvezzék illatát. Germináról írt munkájában Martialis elmondja, hogy az aestiusok, vagyis az észtek még a tengert is átkutatják, főként azért, hogy összeszedjék a víz színén és a parton a borostyánköveket. Itália és a provinciák módosabb polgárai nagy érdeklődést mutattak az Északi-tengerből kihalászott ékszeralapanyag iránt. Minthogy könnyű volt színesre festeni, Plinius azt írja, drágaköveket utánoznak vele és így alkalmazzák ékszernek. Róma oltárain gyakran szállt fel gyanta ilDionysosfej, borostyánfaragvány Nőalakkal díszített borostyán gyűrű Pihenő kutya, borostyán faragvány Maszkkal díszített borostyán ékszer 13
