Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)
1976 / 2. szám
Máramarosi sósvizhordozó. Horkay J. rajza. 1867. Borvizet árusító székelyek. 1867. Fát áruló székely. 1869. pemetefűcukorka, fütyülős cukor. Néhány cukorkafajtát darabonként, csomagoltan is árultak. A fagylaltárusok gyakran felkeresték lakóhelyük környékének falvait is, és csengővel adtak hírt magukról. Ugyanúgy, mint a vízárusok. Ma már csak a szikvízárust ismerjük, azt is csak kisebb helyeken, amint stráfkocsiján végigmegy az utcákon és csengőjével jelzi, hogy itt a szódás. Nagyobb folyók melletti településeken általános volt a folyóvíz-árusítás. Pesten ilyen árus volt a dunavizes. Sóbányák vidékén sósvízárusokkal, Erdélyben borvízárusokkal találkozhattunk. Piacokon, vásárokon, vasútállomásokon tiszta ivóvizet is árusítottak. A piacok, vásárok helyét környező utcák közismert árusa volt a nadályos, azaz a piócaárus. Rendszerint együtt árulta portékáját néhány köteg gyógynövénnyel, esetleg daru- toHal, vadkansörtével, sőt őz-, szarvasaganccsal is. A gyógy- növényes csak gyógynövényt, frisset, szárítottat, összeállított teákat árult. A darutollasnál más madarak tollai is megtalálhatók voltak: pávatoll, kócsagtoll, szárcsatoll. A szép tollak az egykori férfidivat kellékei voltak. A mozgóárusok egy csoportját alkották az edényárusok, az edényesek. A zomóncos bádogedényt, amikor az jobbára még újdonságnak számított, a vándorkereskedők, a mozgóárusok terjesztették el. Kezdetben cserélték is árujukat terményért. Cigányok zomán- cos lábasokkal, fazekakkal, tepsikkel ma is felkeresik a félreeső falvakat, tanyákat, és gyakran terményért cserélik árujukat. Nagy jelentősége volt a cserép- és kőedénynek is. Sok fazekas csak szekérről árult, egyik helyről a másikra vándorolt a szekerével, amíg mindent el nem adott. A kőedényt nem a készítők árusították, hanem a kereskedők. A kőedény java része is mozgóárusításban talált gazdára. Az üvegárut (pohár, kancsó, butélia, demizson) is hasonlóan terjesztették. Általános volt, hogy a tollat, bőrt, rongyot qyűitő vándorkereskedő nem pénzt adott a holmiért, hanem üvegárut. A faedények közül csak a kisebb űrméretűeket lehetett mozgóárusításban adni-venni. A századfordulón az Alföldön mindenütt ismeretes volt a dézsás oláh alakja. Kisebb- nagyobb dézsákat, túrótartókat, vödröket hozott a hátán, vagy lovára felmálházva, ritkábban szekéren. Legtöbben a Bihar-hegységből jöttek és eljutottak áruikkal Szegedig, Mezőtúrig is. A peremvidékekről, a bozótos, vízfolyásos fűzerdős területekről származtak a kosarasok. A legkülönfélébb kosarakat fonták és messze földön árusították. A kosarasok kast is fontak. A korabeli gazdálkodás fontos eszköze volt a szekérkas. Ezt csak megrendelésre vitték házhoz, különben piacon, vásáron árusították. Voltak meszelő-, kefe-, seprűárusok is. Főként tavaszi, őszi nagytakarítások idején járták a falvakat, városokat. A nagytakarításokhoz igazodva árusítottak még a vándor meszesek, kőporosok, a sárgaföldárusok (a ház padlójának felmázolásához) is. A meszesek ponyvás szekereikkel messze eljártak árusítani. A sárgaföldet főleg cigányok árulták, zsákszámra. A mozgóárusok legtöbbje lépést tartott az újjal. Nemcsak a zománcedények elterjesztésében, hanem új technikák alkalmazásában is. Az árnyképkészítést, a vándorfestészetet például hamar felváltotta a vándorfényképészet, a „fény- irda", ahogy akkoriban mondták. A századfordulón már minden vásáron, nagyobb eseményen ott volt a gyorsfényképész. Sokan közülük nem vártak a különleges alkalmakra, nyakukba vették szerszámaikat, felkeresték a városokat, falvakat, és egy-két napig ott tartózkodva végig- fotografálták az erre igényt tartó embereket. A „mindenféle árusok” a századforduló letűnt világának jellegzetes alakjai, a mindennapi élet színesítői, az egyszerű emberek létfenntartásának és szórakozásának nélküIÖ7hptí>tlÉ»n cfinítöi
