Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)

1976 / 2. szám

dozni késznek nyilatkoztál, most szé­pen otthon csücsülsz, féltvén a bőrö­det a horvát határszélen osztogatni szokott gyengédtelen golyócskáktól?" Gúnyrajz is provokálta ugyanezért. Nyilván nem az ostoba sértegeté­sekre szánta válaszul, hanem a haza sorsa kívánta úgy, hogy szeptem­berben, amikor minisztere alföldi to- borzó útját járta, Vasvári is útnak indult. S a közvetlenül veszélyeztetett Somogy megyébe ment felkelőket to­borozni. Az ellenforradalom szorításán a pá- kozdi győzelem enyhített: átmeneti­leg levegőhöz jutott a forradalom. A bécsi, majd a prágai felkelések le­verése után azonban újra támadt a reakció. Az ország vezetését a Hon­védelmi Bizottmány vette át. A vál­ságos percekben Vasvári is enge­délyt kért és kapott, hogy szabad- csapatot szervezzen. 1849 első két hónapjában Rákóczi neve alatt Bi­har, Szabolcs és Szatmár megyék­ben toborozta katonáit. ,,Aki most is hideg - szólt az egyik »Honpol­gári szózat«-a —, most is közönyös, megérdemli, hogy a hazából szám­űzessék ... Mi rablánczok között a nyomorúságos életet megvetjük, s inkább akarunk dicsőn meghalni, mint idegen népcsordák alázatos jobbágyai lenni... Mi készek va­gyunk elveszni, csak a nemzet legyen szabad és unokáink legyenek bol­dogok." Egységével Erdélybe vonult, ahol Bem tábornok hadműveleteit támo­gatta. Miközben vezette csapatát, éj­szakákba nyúlóan tanulmányozta a hadtudományt. Nem ok nélkül vitte őrnagyi rangig. De a kíméletlen mun­ka aláásta egészségét, ágynak esett. A tavaszi győzelmek azonban nem engedték nyugodni, félig gyógyultan, lázasan újra táborba szállt. „A csa­tatér színhelyére jöttem három hó­napos betegeskedésem után — szólt utolsó följegyzése —, hogy ha halnom kell, együtt haljak meg beteg ha­zámmal, vagy ha a hon meggyógyul, engem is gyógyítson meg az öröm." Mintegy 2000 főnyi szabadcsapata a Királyhágón túl, Bánffyhunyad tér­ségében táborozott. Közöttük bécsi egyetemisták, udvarhelyi székelyek, s bihari-szatmári parasztönkéntesek. Az abrudbányai vérengzések után a román ellenforradalmi csapatok pa­rancsnokával, Avram Jancuval folyó tárgyalások kudarcba fulladtak (Vas­vári is tárgyalt Jancuval), s ismétel­ten kiújultak a harcok. Ezúttal is Bem hadmozdulataihoz kellett volna kap­csolódniuk, összeköttetésük azonban Mariséi felé vezető úton, mintegy tízszeres román túlerő tört rájuk. Vas­vári csapata a fejszékkel és lánd­zsákkal rohamozó mócok elől kes­keny és mély völgyszorosba kénysze­rült. ,,Iszonyatos volt a fejszékkel be­törött koponyák koppanása” — írta egy szemtanú. ,,Vasvári kezébe ra­gadta csapatának lobogóját, s az ellenség közé rohant" - szól a másik beszámoló. Az elébe állók egyike azonban ,,fejszéjével főbeütötte és levágta a fejét". Maga Avran Jancu is „irtózatos mészárlásnak” nevezte az ütközetet. Pecsétgyűrűjét később megtalálták a mócoknál, fenn a havasokban. A zöld alapra helyezett nyitott köny­vön hüvelyéből kivont kard feküdt. A könyv egyik lapjára nevének kezdő­betűit, a másikra ezt vésette: „1848. mártius 15.” Nevét és a dátumot gyűrűjén még maga vésette, a tör­ténelem emlékezetén azonban már az idő írta egy lapra mindkettőt. Ki­törölhetetlenül és elválaszthatatla­nul; mint ahogy elválaszthatatlanul egy lett a sorsa annak sorsával, aki­vel néhány nap múlva, s alig száz kilométerrel odébb, kozák lándzsák végeztek — hasonlóan rettenetes kö­rülmények között. Vasvárit a már­ciusi napok után kis Kossuthnak ne­vezték. Mások Démoszthenésznek ne­vezték, s volt, aki a magyar forra­dalom Desmoulins Camille-jának mondotta. Legtalálóbb nevét mégis Széchenyitől kapta, aki naplójában őt Saint-Just-höz hasonlította. Tiszta és kérlelhetetlen volt, álmodo­zó tekintetű és lobbanékony — meg­szállott híve a nemzeti függetlenség­nek és a társadalmi szabadságnak. Aki nemcsak az idő síkján tudta tör­ténelmi távlatokban szemlélni és megítélni korát, népét és a világot, de akinek látóhatára térbelileg is egyetemes és Európát átölelő volt. Petőfit köszöntve mondta 1848 nya­rán: „Te európai pontra tudtál emel­kedni, s onnan tekintesz hazád sor­sára, s azért tudsz élesen Ítélni a hon zivataros múltjáról, azért mersz függetlenül széttekinteni a jelen fe­lett és mersz álmodozni egy szebb lövőről. . . lövődre nézve csak arra kérünk: ne ernyedj magas pályádon s ne hagyd magad azok által meg­zavartatni, kik dicsőségedet irigylik, s törpe kezeikkel le szeretnék tépni lejedről a halhatatlanság csillagko­szorúját." Sem a felköszöntött, sem a felköszön­tő nem ernyedt, nem engedte s nem hagyta magát megzavartatni. Meg­marad hát fejükön a halhatatlanság DÉVÉNYI RÓBERT Hogy az irodalom, a zene, a képző­művészet alkotó óriásai miként hoz­zák létre azt, amit egy nemzeti kul­túra folytonosságaként érzékelünk - arról meglehetősen világos képünk van. A műalkotás tárgyi valóságában örök életű: újra és újra képes hatni az egymást követő nemzedékekre. De kitapintható-e ez a folyamat a színművészetben is? Elvégre a színé­szi életmű szükségképpen elenyé­szik: a színház meg-megújuló kö­zönsége esetleg sohasem látta a megelőző korszak kedvenceit. A szí­nész pillanatnyi, kivételes népszerű­ségéért azzal fizet, hogy nem élheti túl csodálóit - szoktuk megfogalmaz­ni az előadó-művészetek paradoxo­nét. És mégis, mintha volna kivétel e ke­gyetlen törvény alól. Nemcsak a le­gendákban, amelyek egy Garrick, Thalma, Duse, Jászai Mari vagy He­gedűs Gyula életművét övezik. Ha­nem abban az értelemben is, hogy stílusuk, játékfelfogósuk és legjobb alakításaik kitörölhetetlenül részei maradnak egy nemzet színházkultú­rájának, utánuk már nem lehet úgy és ugyanazt a szerepet eljátszani, hatásuk rejtetten jelen van egy olyan nézőtéren is, amely sohasem tapsolt nekik. Ódry Árpád ilyen, kimagasló színész­egyéniség volt. Pethes Imre mellett az a „kiválasztott", akinek át kellett vezetnie a magyar színészetet a XX. századba. A millenniumi romantiká­ból, a magyar parlag örök „megké- settségéből” — a nagyvárosi, felgyor­sult életritmusú, modern korba. In­tellektuális színész — ez mindunta­lan felbukkanó epitheton ornans-a. E jelzőnek az ő fellépéséig színház­kultúránkban inkább elmarasztaló, mint elismerő mellékzöngéje volt. Az igazi tehetség: ösztönös. Kulisszaren­gető őserő tombol dikciójában, mozdulataiban. Vagy lehet megnye­rő, elegáns, szívrabló, aki egyéni­ségének megmagyarázhatatlan flui- dumával igázza rabságba a közön­séget a jelentéktelen szerepekben is. De mit kezd a színész az intellek­tusával? Hiszen helyette úgyis az

Next

/
Oldalképek
Tartalom