Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)
1976 / 2. szám
Hogy Ódry tudatosan szakít a kor divatos mesterségkánonjával, azt művésznaplója bizonyítja. így fogalmazza meg a maga „színészparadoxo- nát": „A színész az egyetlen lény, aki felelős a szavakért. Ami még súlyosabbá teszi helyzetét, az az, hogy majdnem mindig a más szavaiért felelős!" Az intellektualitás Ódrynál tehát mindenekelőtt felelős értelmezést, állás- foglalást jelentett. Ez a követelmény századunk elején még a rendezői tevékenységben sem volt általános, nemhogy a színésziben. Különösen azokban a berkekben, ahol Ódry Portré és modellje: Odry Árpád inaséveit töltötte. 1898-ban végezte el a főiskolát, önbizalmát abból merítette, hogy színészvér csörgedezett ereiben — apja jó nevű operaénekes -, és hogy sikerült leszoknia a dadogásról egy „démoszthenészi" parafadugó segítségével. Aztán következett a vidék: Nagyvárad, Kolozsvár, Temesvár, Debrecen, Kassa: évenként új társulatok. 1904-ben került Pestre, a Vígszínházba, majd a következő évadban a Nemzetihez. Pontosan akkor, amikor egy fiatal, a modern színházért rajongó kör, Lukács György és Hevesi Sándor vezérletével, megalakítja a Tháliát. Ódrynak nincs kapcsolata a Thál iává I — Hevesivel majd csak mint a Nemzeti Színház igazgatójával, köt életre szóló művészszövetséget —, de ugyanaz az ítélet és igény fordítja új irányba, mint a tháliásokat. Nem hagyja magát semmilyen szerepkörbe beskatulyázni. Amorózó, tehát szerelmes szerepekben mutatkozik be. Egyik kollégája így okítja a szerepkör titkaira: „...ha szerepében nincs is egyéb szó, csak az, hogy kályhacső, akkor is szeressen, mint egy őrült, akár passzol a darabba, akár nem.” Ódry nem fogadja meg a „jótanácsot". „Armand nem egyéb, mint akit szeretnek" — veti oda jegyzetfüzetébe. És nem érdekli, hogy a kritika fanyalog: fakónak tartják. A maga választotta útnak az 1910- ben bemutatott Fausttal érnek be első gyümölcsei. Ez az első nagy siker, amelyben Pethes Imrével, mint Mefisztóval osztozott. A színészi koncepció kialakulásáról érzékletes képet őriz a műhelynapló: „A Faustra készülve, éjszaka felmentem a Vár- bástya-sétányra. A fantasztikus magányban vérfagyasztó hűséggel megjelent bennem a hátborzongató jelenet, amikor Faust a szellemeket idézi. Alig hiszem, hogy írtak volna színpadra ennél izgatóbb jelenetet. Szédületes iramban ragadják itt a színészt a szerep szavai. És alig lehet valami mámorítóbbat elképzelni, mint várni az ördögöt. A kályha robban: a szorongás, az öröm, a rémület emberfeletti hangot szorított a torkomba, csakhogy — Goethe nagyon hidegen és fölényesen fogadtatja az ördögöt, és Goethének igaza van. De a hang a torkomban maradt. Egy részét sikerült később Hamletnak adnom, mikor meglátja a szellemet." E vallomás arra is rávilágít, hogy Ódry művészetének intellektualitása nem jelenti a világ leszűkítését, az ésszel bekeríthető, a köznapi logika birodalmára. Sőt. Legemlékezetesebb szerepeiben mindig az irracionalitást ostromolja, a lelki élet legrejtettebb mozgatórugóit igyekszik a racionalitás fényébe idézni. Azt is mondhatnánk, hogy a tudatos koncepció az a röntgensugár, amellyel láthatóvá teszi a Láthatatlant. Ez tűnik fel már 1915-ben a matrac-sírral szembenéző Rank doktor szellemi képmásának megfogalmazásával, Ibsen Nórájában. Sajátos, a korra jellemző víziója van Hamlet bosszúindítékairól. Felfogásában a dán királyfi Oidipusz komplexumával küzd, anyjába szerelmes, az ő bukásán keresztül ítéli meg a női nemet, így Opheliát is. A féltékenység és a fiúi ragaszkodás ambivalenciája béklyózza cselekvőképességét: hol esküszik apja igazára, hol visszariad, hiszen a sürgető szellem „ördög is lehet". Új megvilágításba helyezi Othello tettének motívumait is. Leszögezi: „Olyan színész, akiben csak egy szikrája van a féltékenységnek és a bosszúvágynak, ne játssza el Othellót, mert valami profán hanggal bántja meg a legtisztább érzést, amelynek egyetlen bűne, hogy nem mindennapi!" E megfogalmazás, úgy látszik, olyan telitalálatos, hogy bízvást felismerhetjük számos mai Othello-repríz alapjaként, de Nádas-' di Kálmán és Major Tamás emlékezetes rendezése 1954-ben, Bessenyei Ferenccel a főszerepben, mindenképpen erre épül. Túlélte Ódryt III. Ri- chárd elemzése is. Ódry nem a feneketlen ármányt, hanem a gazság virtuozitását, infernális kimunkáltságát állította előtérbe, hasonlóan több mai, a második világháború történelmi élményanyagán nyugvó elképzeléshez. A revelációszámba menő felismerések csak egy kongeniális rendező bábáskodásával jöhettek létre. Ódry pályája szorosan összefonódott Hevesi Sándoréval. 1920-tól dolgoztak együtt. Hevesi a Nemzeti Színház igazgatójaként igyekezett kibontakoztatni mindazokat a nagyszerű kezdeményezéseket, amelyek a Thá- lia sajnálatosan rövid működése alatt hamvukba haltak. Szakadatla,- nul szorgalmazta a realista polgári dráma: mindenekelőtt az északiak, Ibsen és Strindberg, illetve G. B. Shaw korszerűségének elismertetését. Ódrynak oroszlánrésze volt abban, hogy az Ibsen-ciklusokban ez az áttörés a húszas években végre maradéktalanul sikerült. Ibsen ekkor gyökeresedett meg a magyar színházak repertoárjában, és a Hedda Gabler a Társadalom támaszai, a RosmersIII. Richard szerepében
