Múzsák - Múzeumi Magazin 1972 (Budapest, 1972)
1972 / 3. szám
A modern fizika úttörője Korunkat meghatározó gondolatokról szólva az elsők között kell Max Planck nevét említenünk. Munkássága elválaszthatatlan azoktól az eszméktől és technikai eredményektől is, amelyek számunkra a XX. századot jelentik és amelyekről ma már sejtjük, hogy soha nem látott mértékben fogják átalakítani életünket és szemléletünket. 1900 decemberében jelentette be Planck a Berlini Fizikai Társulat ülésén, hogy a klasszikus fizika egyik magától értetődő gondolata, a mozgás folytonossága, a feketesugárzás, vagyis az abszolút fekete testek sugárzásának esetében nem állhat fenn. Ezzel a megállapítással, mely szerint a kisugárzott energia eloszlása nem folytonos, hanem különböző adagokra, kvantumokra oszlik, jelképesen is lezárult a klasz- szikus fizika és elkezdődött a XX. század. Planck tehát számunkra más nevekkel együtt a modern fizikát, az új fizikai szemléletet jelenti, azt a forradalmat, mely az emberi fejekben és a laboratóriumokban zajlott egy századon át és szétfeszítette azt a szűk keretet, amelyben a klasszikus fizika még a múlt század elejének emberét mozogni engedte. Érdekes ellentét a gondolatok forradalmian új tartalma és Planck egyénisége. Ö nem volt „forradalmi" alkat. Tudományos önéletrajzában írta ez önmagát is jól jellemző sorokat: „Valamely új tudományos igazság nem úgy szokott győzelemre jutni, hogy az ellenfelek meggyőzetnek és kijelentik, hogy megtértek, hanem inkább úgy, hogy az ellenfelek lassanként kihalnak, és a felnövekvő nemzedék már eleve hozzászokik az igazsághoz.” Ha egy életmű már lezárult, csak az eredmények értéke és a gondolatok hatása tehető mérlegre. Planck esetében mégis úgy érezzük, hogy vannak szubjektivebb szempontok is, amelyek sokszorozzák eredményei értékét. Marx György írja erről a Jövőnk az Universum című könyvében: ........a harcot nemcsak a maradi emberek világában, hanem a saját fejükben is meg kellett vívniuk.” És hozzátehetjük: nem volt ez könnyű harc; az új gondolatok merészsége — mint ez Plánoknál is előfordult — sokszor az alkotót hökkentette meg legjobban. Művei értékét sokszorozza tehát, hogy a klasszikus fizika bűvköréből indult és innen jutott el a kvantumelmélet forradalmáig. Gondolataival sokszor került szembe kora legnagyobbjaival is. Már doktori disszertációjáról - amelyet 21 éves korában dolgozott ki - is ezt olvashatjuk önéletrajzában: „Ennek az írásnak a hatása az akkori fizikai nyilvánosságra a nullával volt egyenlő .. .” Helmholtz ezt az írást minden bizonnyal el sem olvasta, Kirchhoff „kifejezetten visszautasította a tartalmát...”. És később: „Tudományos életem legfájdalmasabb tapasztalatai közé tartozik, hogy általánosan elismertetni ritkán, mondhatnám sohasem sikerült valamilyen új állítást, amelynek helyességére tökéletesen kényszerítő, de csak elméleti bizonyítékot tudtam felhozni.” Érdekes szimbóluma e sokszori félreértettségnek, vagy mellőzöttségnek, hogy a természetben lejátszódó folyamatok irányára is felvilágosítást adó, úgynevezett entrópia-függvény és a termodinamikai valószínűség között fennálló összefüggést bár ő ismerte fel, ezt mégis Ludwig Boltzmann osztrák fizikus sírkövére vésték. Az egyik természeti állandót, a fizikában ,,k”-val jelölt arányossági tényezőt mai tankönyveink is Boltz- mann-állandó néven emlegetik, holott „ . .. Boltzmann ezt az állandót soha be nem vezette és tudomásom szerint sohasem gondolt arra, hogy számszerű értékét keresse". Plancknak e felfedezése azt jelentette, hogy a termodinamikai folyamatok magyarázatában helyet kapott a valószínűségszámítás. A fizika által addig abszolút érvényűnek feltételezett törvények így valószínűségi értelmezést kaptak. Bár Planck nevét — aki 1918- ban Nobel-díjat kapott — a kvantumelmélettel kapcsolatban jegyeztük meg először, mégis meg kell említeni, hogy a fizika számos más területére is kiterjedtek kutatásai. Berlini évei kezdetén például, a természetes hangskálával kapcsolatban, tehát a hét hangból természetes hangközökből felépített zenei hangok sorával végzett kutatásokat. „Nagy érdeklődéssel végeztem ezt a munkát — írja önéletrajzában — különösen azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy milyen szerepet játszik a természetes skála a modern, hangszerkíséret nélküli vokál zenében.” Huszonöt évvel ezelőtt, 89 esztendős korában halt meg Max Planck. Karácsonyi Rezső 39
