Múzsák - Múzeumi Magazin 1972 (Budapest, 1972)
1972 / 3. szám
ségi végrehajtó is köztük van. Az se hagyta a jussát.) Elég az hozzá, hogy a múlt hetet Kunágotán töltöttem mint ásató mester ... ...A kunágotai cirokföldön hat lovassírt találtunk. Azaz, hogy mondják mindig, hogy elfajzottunk az ősöktől.) Egyébként azonban a kunágotai honfoglalók mindent vele- adtak a halottal, amit a tekintélye megkívánt. A lókoponya mellé odatették a zablát és a nem is lovassírt, hanem lófejes sírt. A lóval való temetkezés a turáni törzsek rítusa volt, nálunk a hunoké, avaroké, bolgároké, magyaroké. Kezdetben egész lovat temettek a messzi útra kelt vitézzel, hogy ne gyalog tegye meg a hosszú utat, mert az nem lett volna úrhoz illő dolog. Gyalog csak a szolga ment még a másvilágra is... ...A kunágotai sírokban nem egész lovat, csak a ló fejét meg a két első lábát találni a halott lábához fektetve. A másvilágra való lovaglást kezdték szimbolikusan felfogni, és szimbólumnak a lófej is elég volt. Praktikusabb is volt így a dolog, mert a ló többi része futotta a halotti tort. (Most azonban a törzsökös magyarok már csak tor-túrót szervíroznak a halott emlékezetére. Nem hiába hajlott talpú kengyelt is, amit a puhatalpú lábbeli megkívánt. A halott vitézt is díszbe öltöztették. Az egyik mellett bronz- markolatú kardot találtunk, a másiknak a vállánál egy csomó nyílvesszőt, a harmadik a bal kezében tartott öt nyilat. Egészen újtípusú lehet az a tőrkésnek vékony, szögnek vastag és hosszú vasszerszám, amit az egyik csontváz dereka táján találtunk, a bal oldalon. Fanyele volt, amely természetesen el- mállott, s kis ezüstkupakba szolgált, amely a nyáron divatos suhogó pálcák gombjához hasonlít. Díszítésén majd elvitatkozhatnak a szakértők, hogy melyik keleti stílushoz hajaz. Engem a perzsára emlékeztet. Ez a nyársas vitéz különben valami tekintélyes aksakál lehetett. Nyíltartó tegeze is volt, amelynek a vasalása megmaradt. Hozzá hasonlót egyelőre nem találtam a szakirodalomban. Amerre az átalvető-szíj futott a testén, egy marék aranyozott ezüstboglárt találtam rajta. Valamennyinek stilizált ág*t, levelet ábrázol a középmezeje, egy szívalakú pitykében alighanem kínai motívumot fognak sejteni a hozzáértők. — Ez úr lehetett, mert még most is nagyon mérgesen néz — mondják a magyarjaim, mikor a csontvázhámozásban a koponyához értünk. Azt hiszem, a magyar paraszt szemében ezer esztendő óta ez a különös ismertetőjele az úrnak. Az azonban egy kicsit zavarba hozta véreimet, hogy az „uraság” halántékain két nyitott végű aranykarikát találtunk.- Mégis csak huszárkapitányné lehetett ez, ha függője van. Hiába magyaráztam nekik, hogy nem fülönfüggők voltak azok, hanem hajtartó karikák, amelyek a halántékon lógó, hosz- szú hajfonadékot összefogták — nekem nem hitték el. Szerencsére a falu borbélya is segített nézni az ősök feltámasztását vagy hatvanad magával. Az aztán latba vetette érte a szavát.- Jól mondja pedig ez az úr, emberek. Hát Rákóczi Ferenc őfelségének nem akkora haja volt, hogy a sarkáig érhetett volna? Láthatták kendtek a műhelyemben is, ugyan ott csak derékig festette ki a piktor. A borbély helyreállította a tekintélyemet. Mikor a legközelebbi sírt kibontjuk és fölveszek a koponya mellől egy kis ezüstkarikát, azt mondom Péter bácsinak: — Csak vigyázva azzal a késsel, hogy a másik függő is egészben maradjon!- Micsoda függő? - tekint föl mérgesen Péter bácsi. - Volt is még akkor függő! Ez csak olyan hajtartó karika. Pedig ez valóban függő, amit egy vékony csontú serdülő gyerek vagy talán gyereklány hordott ezer évvel ezelőtt. Egészen közel fekszik a kis csontváz az ,,uraság”-hoz. A lábánál neki is lókoponya, ritka épségben megmaradt, zablája nincs, ellenben van mellette egy pár kengyel. Olyan kicsi, amilyent még sohase láttam. Női lábra vagy gyereklábra való. A magam részéről a lánygyerek mellett maradok. A tarkójánál tenyérnyi nagyságú, kerek ezüstpléh görbül rá a koponyára. Ostyavékony, mégis sikerül egészben kivenni... Ahogy levegő éri, helyenkint szétporlik, csak darabokban lehet fölszedegetni. Két-három hazai sírleleten találtak eddig ilyen vékony ezüstkorongot, mindig honfoglaláskori temetőben, azonban mindig megbolygatott sírból. A régészek nem tudtak vele mit csinálni, és jobb híján megtették a lószerszámon csüngő dísznek. A kunágotai sír szerint a honfoglaláskori magyar nő hajdísze volt. Bizonyság rá a csontok megzöldülése ott, ahol rajta feküdt a koponyán. Angyalhullásos szántókon, göröngyös dűlőutakon tenyéren vittük be őket a szállásomra az őszi napszállat pirosságában . .. ...A kapuban a gazdám házvezetőnője fogadott bennünket. Törülgette a szemét a kötőjével.- No, mi baj, Julcsa néném, mit sirat? — kérdeztem tőle.- Ó, Istenem, hát ezeket az ártatlanokat - mutat a koponyákra. — Élhettek volna még szegények, hiszen csupa jó foguk van.” 29
