Múzsák - Múzeumi Magazin 1972 (Budapest, 1972)
1972 / 3. szám
RÉQI MUZSIKA RÉQI HANQSZEREK Napjainkban világszerte reneszánszát éli a régi muzsika. Sorra adják ki a régi mesterek elfelejtett műveit, sorra alakulnak a régi zenét ápoló együttesek. A múzeumok raktáraiból előkerülnek a régi hangszerek, és a hangszerkészítők újra gyártják a lantokat, blockflőtéket, a krummhornokat és a billentyűs hangszerek egész sorát, hogy a zene minél élethűbben szólalhasson meg. Vajon elérhető-e egyáltalán az autentikus hangzás, van-e fokmérője annak, hogy például az itáliai trecento- muzsika nagy mesterének, Francesco Landi- nónak a műveit miként kell előadni? Vajon Josquin des Prés vagy Adrian Willaert írt-e más művet is, mint vokális kompozíciót, ahogyan ezt általában Magyarországon hiszik? Sajnos nálunk elterjedt az a vélemény, hogy az európai zene középkori és késő-középkori szakaszára az énekkar által előadható művek az igazán jellemzőek. Miként alakulhatott ki idehaza ez a torz interpretációs kép? Okát a harmincas évek nagy zenei fellendülésében, nagy zenei forradalmában lehet keresnünk, ahol az volt a legfontosabb, hogy a régi nagy mesterek művei közkinccsé váljanak, úgy, hogy azokat a legegyszerűbb módon, tehát énekkar által is elő lehessen adni. Az „Éneklő ifjúság” mozgalom nemcsak Bartók Bélától és Kodály Zoltántól kapott modern kórusmuzsikát, hanem a kiadóktól is régi kórusműveket. Megkezdődött a régi művek kiadása, de csak énekkari változatban. A gyűjtemények összeállítói pedig nem a zenetörténeti értékeket tartották szem előtt, hanem az előadhatósági fokot: könnyebb-nehezebb műveket tettek közzé antológiáikban. Az ily módon kialakult vokális kultúrán egész nemzedék nőtt fel, így lett, így lehetett ez a zene mindenkié. Ma már sokan érzik, akik a régi zenét szeretik és volt alkalmuk néhány lemezt hallani az Archiv Produktion történeti sorozatból vagy a History of Music in Sound című angol lemezsorozatból, hogy itthon is meg lehetne valósítani valamit abból a hangzásideálból, amelyet ezeken a lemezeken megismerhettünk. Ez az igény indította az Országos Filharmóniát arra, hogy néhány év leforgása alatt négy-öt olyan hangversenyt is rendezzen, ahol a szóban forgó korszak — a késő-középkor, a reneszánsz — finom alkotásai is helyet kaptak. Az előadók valahányszor külföldiek voltak. Két lengyel együttest hallhattunk, amelyek talán néha teátrálisan, kicsit megjátszva is az előadottakat, mégis eredeti hangszereken szólaltatták meg a korszak európai és lengyel zenéjét; a Musica Antiqua elnevezésű bécsi együttes több alkalommal is elénk varázsolta az Ars nova különleges világát. Hazánkban nagyon kevesen vállalkoztak és vállalkoznak ezeknek a zenéknek a bemutatására és állandó műsoron tartására. A már említett vokális szemléleten kívül még sok nehézség áll az útban. Első ezek közül a hangszerkérdés. Amíg Lengyelországban fejlett hangszerkészítő ipar van, amely egyaránt gyárt új és régi hangszereket, mint például positiv orgonát, regált, fafúvós hangszereket, nálunk még beszerezni sem lehet hasonlókat. Évekig tartott, amíg hangversenyeinken egy valóban jó cembalo megjelent és a legújabb évek vívmánya a Hanglemezgyártó Vállalat újonnan beszerzett clavichordja. Ha itt-ott feltűnt egy-egy krummhorn vagy dulzian, azt a muzsikusok maguk szerezték be külföldről. Néhány kisiparos megpróbált lantot készíteni, blockflőtét vagy régi hegedűt (fi- dulát, rebecet). Az ilyen kis műhelyekből azonban négy-öt évenként került ki egy- egy vonós hangszer, s ez sem minőségben, sem mennyiségben nem felelt meg az igényeknek. Sokan felvetették a múzeumokban levő hangszerek kérdését. Miért ne lehetne eze18
