Múzsák - Múzeumi Magazin 1972 (Budapest, 1972)
1972 / 3. szám
akkori érdemes igazgatója, Bátky Zsigmond a gyűjteményeket ismertető új katalógus lapjain feljegyezte: „Mindazt a sokféle mesteremberi és egyéb munkát, mely új épületünk berendezésével és gyűjteményeink kiállításával járt... — a legkisebb szög beveréséig, sajátkezűig magunk, tisztviselők és altisztek végeztük el. Kőművesen és szobafestőn kívül idegen nem tette be lábát az épületbe." Valóban — a múzeum viszontagságos életében sohasem hiányoznak az újrakezdés lelkes és áldozatkész indítékai. Nem hiányoztak a második világháború pusztításait követően, az új útnak-indulás idején sem, amikor zömmel az új nemzedék vállára hárultak az újjáépítés feladatai. Nem könnyű illusztrálni, milyen látnivalókat rejt magában a mai Néprajzi Múzeum. Hisz gyűjteményeinek darabszáma 150 000! Tizenkét magyar tárgy- csoportja a gyűjtögetés, halászat, állattartás, földművelés, (azaz a szorosabb értelemben vett gazdálkodás) témaköreit éppúgy felöleli, mint a táplálkozás, építkezés, a házi felszerelések és viselet népi objektumait vagy a régi falusi mesterségek - köztük külön a fazekasság - jellegzetes szerszámait és készítményeit s a közlekedés és teherhordás egykori eszközeit. De a magyar népszokások kellékeinek, falusi gyermekjátékoknak gyűjteménye is rendkívüli érték: a parasztélet sok évtizede kihalt, feledésbe merült színeit idézi. E kincsek sorában is kitűnik a Herman Ottó nevéhez kapcsolódó kollekció, aki az 1896. évi ezredéves kiállításra ősfoglalkozásaink — a pásztorkodás és halászat — tárgyait annyi leleménnyel tárta fel. Elhagyott pásztortanyák, régi lápok pá- kászkunyhói rejtekéből a maga korában is kivételes ritkaságnak számító tárgyakat kutatott fel — nádból, kanalasgém csőréből készült evőeszközt, villát: halászszerszámokat, amelyekhez foghatók a történelem előtti idő embereinek eszközanyagából ismertek. De nem kevésbé jelentős az 5000 darabra rúgó gyűjteményben a magyar pásztorok művészi hajlamát tanúsító mintegy 2000 faragott tárgy: díszes tükrösök, borotvatartók, botok, pásztortülkök s a készítésükhöz használt faragóeszközök. Ugyancsak kiemelkedő értéket képvisel a háromezernyi parasztbútor. E gyűjtemény legrégibb tárgyai a XIV—XV. század fordulóján készült erdélyi ácsolt, azaz fűrész nélkül, pusztán fejszével készült s vasalkatrészek nélkül összeállított ládák. S azután: - bölcsők, székek, padok, asztalok, fekvőhelyek, falitékák, trónusos nyoszolyák, tükördíszes ágyvégek, virágmotívumokkal, katona- és vadászjelenetekkel ékesített pad- és széktámlák, festékbe mártott ujjal kifestett tulipános ládák. A Múzeum régi leltárkönyvében a legelsőnek feljegyzett magyar tárgy Munkácsy Mihály ládája - békéscsabai asztaloslegény korából. Ki győzné felsorolni népi fazekasságunk anyag, forma, díszítés, rendeltetés szerint oly változatos alkotásait, amelyek raktárainkban készítési helyük szerint csoportosítva ejtik bámulatba a szemlélőt. S azután az eltűnt magyar népviseletek a több mint harmincezer tárgyat felölelő textilgyűjteményben, a régi és újabb szőttesek, rátétmunkák, hímzések, csipkék között. Hatszáz teljes viselet az ország minden tájáról a csecsemőkelengyétől kezdve a menyasszonyok, vőlegények ruházatán át a koldusok ruházatáig, sőt a „halálra való” palástokig. S ehhez a párnahajak, abroszok, lepedővégek, kendők. Aztán a parasztékszerek, szemfájás ellen óvó férfi-fülbevalók - ezernyi dokumentum egy eltűnő életformáról. Nem folytathatjuk a sort. Pedig ott vannak még Pápay Károly, Jankó János szibériai, Almásy György, Vojnich Oszkár, Zichy Jenő közép- és keletázsiai, Bornemissza Pál, Kalmár Jenő, Teleki Sámuel, Torday Emil afrikai, Fenichel Sámuel, Bíró Lajos, Festetich Rudolf, Róheim Géza óceániai és ausztráliai gyűjteményei. Telítettségének mai fokáig aligha juthatott volna el a nagymúltú intézmény lázas és sokirányú munka, próbálkozás, ú- jabb és újabb teendők vállalása nélkül. Tudományos hírnevét is megalapozta a nagyvilágban, a magyar néprajz, sőt a „magyar néprajzi iskola” fogalommá lett a külföldi szakemberek körében. De vajon a gyűjteményeiben annyi fáradság és szaktudás árán felhalmozott energiát csak falain kívül hasznosíthassa — rokonintézmények falai közt most, s majdan a falumúzeumban, Szentendrén? Bizonyos, hogy a Magyar Néprajzi Múzeum, mely népünk kultúráját — ma már többé-kevésbé valóban muzeális értékként — száz éve dokumentálja, gondozza, kutatja, ennél többet érdemel. Sándor István Ivócsanak (Bernece) 12 Kanáltartó (Hollókő)
