Múzsák - Múzeumi Magazin 1971 (Budapest, 1971)
Honismeret-helytörténet különszám
S hova lett a szülőhelynek tartott Isztra- gomban, Esztergomban emelt Szent Adalbert főszékesegyház, István király temploma, a középkori Magyarország építészeti remeke? Eltűnt, elsüllyedt, szétszóratott. A fehérvári kiállítás idejére, hatszáz esztendő után került vissza Székesfehérvárra a Bécsi Képes Krónika. A krónika egyik iniciáléján a fiatal István is látható, harci díszben. A krónika szerzője Kálti Márk volt, aki „mikor krónikáját írta, székesfehérvári őrkanonok..." E minőségében Szent István ősi, koronázó bazilikájában őrizte az ország kincseit, az egyház kiváltságos leveleit, az Árpád-királyok tetemeit, necrológiumait, ges- táit és legendáit. Itt, e történelmi emlékekkel megszentelt és kútfőkkel gazdag helyen szerkesztette meg, bizonyára Nagy Lajos rendeletére, „a magyarok történetét". A krónika tehát nem korabeli, csupán hatszáz éves, s csak emlékezésekben kötődik István korához is. S hogy hova lett István király „ősi, koronázó bazilikája"? Szétdúla- tott, a királysírokkal együtt. Kralovánszky Alán, a fehérvári múzeum régésze, faggatja már évek óta a fehérvári földet — mit vall meg vajon István koráról? S az emlékek közül a legfőbbek? A fehérvári kiállítás csupán a korona, a koronázási jelvények, a jogar és az ország almája másolatait mutathatta be - a nyilasok által elhurcolt eredetieket, a nemzet kincseit, fájdalmasan nélkülözzük. S a kisebb emlékek közül? István király csontból készült kardja a prágai Szent Vid székesegyház kincstárának a tulajdona. A XII. században, királyi adományként került oda. S István király feleségének, Gizellának a keresztje, a magyar ötvösművészetnek ez az 1008 körül keletkezett remeke? A királyné, édesanyja regensburgi sírjára küldte ki. Napjainkban a müncheni Reiche Kapelle tulajdona. Sic ... Sic ... transit. DÓZSA GYÖRGY A székelyföldi Dálnokon született, a székely- földi Makfalván nevelkedett Dózsa György, történelmünk legnagyobb parasztforradalmára, csak közel négyszázötven évvel 1514- es mártírhalála után kapott szobrot Magyar- országon. A felszabadulás után Cegléden, s 1961-ben Budapesten. Augusztus 20-án avatták föl Kiss István szobrászművész alkotását a budai Palota téren. A szép, meleg nyáridőben elhangzott Ady verse, a „Dózsa György lakomáján", majd a koszorúzások következtek. Idős házaspár lépett a rendezőhöz: — Feleségem Dózsa György leszármazottja- mondta a férfi, régi pergameneket vett elő, s engedélyt kért a koszorúzásra. A fó- liánsok vizsgálatára nem volt idő, a tiszteletadást pedig nem lehet megtagadni attól sem, aki Dózsának csupán eszmei rokona. A krónikás számára pedig új feladat merült föl: voltak-e, lehettek-e Dózsának leszármazottai? A legnagyobb forrást. Márki Sándor Dózsa György című, 1913-ban megjelent munkáját kellett elővenni: „Tamás vajdának gyalogsági kapitánynak - írja Márki műve 11. oldalán — két, mások szerint négy fia: György, Gergely, János és Lukáos, valamint egy leánya, Katalin volt; sőt egy Menyhért nevűt is említenek, aki utóbb Horvátország bánja lett volna. Két fia közül György és Gergely, az 1514. évi keresztes háború vezérei, utódok nélkül hunytak el." Márki művéhez tizenöt nemzedékre kiterjedő családfát mellékelt. A geneológiát Koncz József marosvásárhelyi tanár, a Teleki Könyvtár őre készítette. A családfát Márki egyeztette dr. Lőte József egyetemi tanár pótlásaival, ezeket beiktatta és felhasználta azt a huszonnégy nagyértékű családi okiratot, amelyet még az első világháború előtt Dósa Eliz ajándékozott az egyik erdélyi múzeumnak. Ilyen kiterjedt kutatás után mondta ki Márki: A Dózsa György- és Dózsa Gergely-ág Györgynél és Gergelynél megszakadt. Talán Márki műve óta merült föl új adat? Fölkerestem dr. Székely György budapesti egyetemi tanárt, az ELTE középkori egyetemes történeti tanszékénak tanszékvezető professzorát:- Márki műve e tekintetben - közölte - ma is irányadó. Dózsa Györgynek nem volt utóda. Márki munkája óta ebben a kérdésben semmiféle új adat, ismeret, vagy bizonyíték nem merült fel. Márki művében még ezt is írta: „Rokonai mintha csak szégyellték volna; éltek, virágoztak hazaszerte; de nem emlegették őseik sorában." Azután: „A nemesség ellen fölkelő vezért, a Dósa-család cimerszerzőjét nem tűrték meg a nemes Dósa-családban; Székelynek keresztelték el arról a népről, amelyből eredett... egészen korunkig jobbára meghagyták azt a nevet, melyet saját magának szerzett, s melyet, ha attyafiai idáig haboztak elösmerni, úgy lehet, dicsőségül fognak követelni maguknak, mikor a társadalom lemossa emlékéről a már teljes négyszázada viselt szennyet." Dózsa halála után 447 esztendővel, ez történt ezzel az idős házaspárral is. Beváltották Márki jóslatát: „dicsőségül fognak követelni maguknak, mikor a társadalom lemossa .. A társadalom lemosta; egy emlékmű fényébe emelve őt. Í2
