Múzsák - Múzeumi Magazin 1970 (Budapest, 1970)
1970 / 2. szám
V: Ez bizonyosan igy van ... De képzeljük el, ha az emberek úgy néznének ki, mint a dakszlik, hosszú fülekkel és hosszú orrokkal, s ezek a dakszlik elkezdenének művészetet csinálni és dakszli-képűvé tennének mindent, ahogyan az emberek emberképűvé tették hajdanán ... M: Belemegyek a játékba. De Giotto annak idején kénytelen volt eltekinteni az emberközpontúságtól, mivel az egyház, az akkori világrend. Isteni Színjátékot rendelt a művésztől. S: Akkor még a művészek hitték ezt! A reneszánsz kezdete még hivő művészet volt! M: De merte volna Giotto, vagy bárki másként csinálni... S: Nem is lehetett másként csinálni, any- nyira korszellem volt akkoriban ez az Isteni Színjáték. Később már polgáriasodott a művészet és szerintem a reneszánsznak, a reneszánsz-művészet utóéletének most van vége. Azt hiszem, Picasso volt az, aki utoljára végigzongorázta - még végigzongorázhatta - az összes variációkat... Picasso, mint egy megszállott mozizongorista a némafilmek idejéből, mindent végigskálázhatott, emlékeztetőnek. A maga nagy eklekticizmusával. V: Én inkább azt hiszem, hogy Picasso egy olyan gyorsirási módszert talált fel a maga számára, amivel mindent lejegyzett. Musée de l'homme - embermúzeum. Ezt mondhatjuk rá, mivel éppen úgy lejegyezte a maga gyorsírásával az eszkimó-művészetnek a leglényegesebb lignikáját, mint a mexikóinak, vagy a görögnek. Egyáltalán mindent. Hihetetlen összefoglalásokat csinált. De Picassó- nál még mindig a művész nézi a világát, — Vasarelynél inkább a világ nézi a művészt. S: De a művészetnek mindig volt mondanivalója a világról. Amit a reneszánszban a kép tolmácsolt, az mindenkit érdekelt. Vasarely viszont csupán megadott egy utat, amivel csak az optikai világ tárult ki annak, aki azt felfogni képes. Vasarely kizárja az érzelmeket a művészetből - és ez számomra elfogadhatatlan. V: Ez félreértés ... Schaár Erzsébet tudniillik ezt mondja: „Kérem Vasarely mester, hagyjon engem asszociálni..." Erre Vasarely így válaszol: „Semmi kifogásom sincs ellene, hogy Ön asszociáljon asszonyom, ez ellen nem tudok védekezni. Ha Ön metafizikát visz a dologba, ez az Ön magánügye ..." S: Nekem a nézőnek jogom van erre... Az emberekben él a vágy, hogy a művészek valamit közöljenek az ő nyelvükön. A látványon kívül érzéseikről, élményeikről is beszéljenek. Ezt Vasarely kizárja. M: A középkorban a katedrális volt az eszmény, a kultúra, a szimbólum. Vasárnaponként elzarándokoltak oda az írástudatlan jobbágyok, vagy a betűvetést a harci feladatok miatt elhanyagoló lovagok és meghallgatták a prédikációt, a zsolozsmákat. Megnézték az üvegablakokat, freskókat, szobrokat. Azután hazamentek, még egy búcsúpillantást vetve az építményre, s akár egy hétre megvolt bennük az az érzelmi telítettség, amiről az imént Schaár Erzsébet beszélt... Vasarely semmiképpen sem ezzel az igénnyel akarja összefoglalni a mai világot. V: Vasarely voltaképpen semmi mást nem csinált, mint kidobta a homokzsákokat... Kidobott minden filozófiát és megelégedett a szemmel. 21
