Múzeumi Magazin 1968 (Budapest, 1968)

1968 / 1. szám

Forró, kánikulai napokon, amikor megsű- rűsödik és izzani látszik körülöttünk a levegő, gyakran nyúlunk egy-egy összehajtogatott újságért, keményebb papírlapért, évezredes szokásnak racionális korunkban egyúttal a gyakorlatiasságnak is hódolunk ilyenkor — a gép, a ventilátor még nem tudta teljesen kiszorítani ezen a téren sem a kézimunkát. Egyszóval, botcsinálta módjára legyezőt készítünk magunknak, és dehogyis gondolunk arra, hogy előállítása valaha világszerte elterjedt, művészi igényű ipar volt. S mi több, használata által kialakult egy sajátos nyelv Is, amelyet szótár nélkül egyformán értettek Bécsben vagy Párizsban, Rómában vagy Londonban. Ezután jogos a kérdés, mi is hát a legyező: játékszer, dísztárgy, ruházati kiegészítő, netán szerelmi postás?

Ez is, az is. Évezredes történet, az emberiség kultúrhistóriájának része. Éghajlati és társadalmi adottságokból fakadó szükségletek kielégítésére szolgált, majd divat lett, üres cicoma, és amikor már túlélte magát, elhalt.

De közben hosszú útján a művesség legmagasabb csúcsáig is eljutott és talán erre senki sem gondolna, ez i kecses, törékeny tárgy — kereskedelmi probléma, parlamenti vita (ma úgy mondanánk: interpelláció) témája is volt.

A legyező kultusza Keletről; Kínából, Koreából, Japánból terjedt el világszerte. Legrégibb ábrázolásait az Egyiptomi falképeken, Asszíria és Babilonia művészetében is megtaláljuk. Egyfelől a keleti kényelem és fényűzés, másfelől a korlátlan, despotikus hatalom kifejezője volt. Egy mai Aida előadást nehezen lehetne elképzelni hosz- szúszárú, lengő legyezők nélkül...

Arról, hogy hogyan és mikor ismerkedett meg Európa a legyezők használatával, amelyekkel később a rangos dámák oly sok mindent örömet, bánatot, jókedvet és haFOTO: Bojár Sándor és Kárász Judit