Múzeumi Magazin 1968 (Budapest, 1968)
1968 / 1. szám
ragot, kedvvel fogadott udvarlást, vagy visszautasítást is ki tudtak fejezni. Nincsenek pontos adataink, de már a XIII—XIV. századi lovagregények említik a legyezőket. A XVIII, század egyik legragyogóbb asz- szonya, Madame de Stael, akit még Napóleon is félelmes ellenfélnek tartott, éppen ezért száműzött is Franciaországból, azt mondta, hogy a hölgy, aki nem tud bánni a legyezővel — kémikus. Európában a"XV I—XIX. század volt a legyezőhasználat fénykora. Készítésük a XVIII, században már kiterjedt iparág, nem egyszer kiváló művészek, mint például Watteau vagy Boucher vázlatai nyomán. S hogy mennyire nem volt jelentéktelen mű- vesség, azt éppen a nagy francia gondolkodó Diderot bizonyítja, aki a legyezők készítéséről Enciklopédiájában is megemlékezik. A legyezők anyaga rendkívül változatos, mint ahogy alaptípusokon belül változatos a formájuk is. Voltak egylapos és összecsukható, küllős szerkezetű legyezők. A korai középkorban a hosszú nyélen elhelyezkedő köralakú formát kedvelték, volt azonban zászlós, sőt levél alakú is. Készültek legyezők elefántcsontból, teknőcből, sőt fából is, — egyszerű díszítéssel, vagy gazdag faragással. Lapjaikat festett pergamennel, papírral később selyemmel vagy hímzett, olykor csillámmal díszített textillel borították. A variációk sokaságát szinte lehetetlen felsorolni, s a múzeum anyagának gazdagságát bizonyítja, hogy csaknem minden fajtából őriz egy-egy darabot. A XVIII, század végefelé megjelenik a legyezőkön a metszetes és a medaillonos díszítés, később pedig tüllből és csipkéből is készültek. A XIX: század nagy újítása — ámbár ha a történelmi folyamatot tekintjük, már nem is olyan új — a toll a strucc- és pávatoll legyező. Aztán már a halódás korszaka következik, egy utolsó, szép fellángolással; a szecesz- szióval. A gazdag virág és indamotívumok a tobzódó színek mégegyszer, utoljára felragyognak. Később már ezek a kedves és kecses tárgyak a búcsuk és vásárok sátraiban tűnnek fel, alig emlékeztetve egykori fénykorukra.
