Múzeumi Magazin 1968 (Budapest, 1968)
1968 / 1. szám
— Az első a debreceni kollégium kapujában történt. Az egyetemre készültem beiratkozni. Egyik tanárom. Végh József megállított, érdeklődött, mi járatban vagyok. Aztán rábeszélt, hogy az eredetileg szándékozott történelem-földrajz szak helyett a magyart, és mellé egy idegen nyelvet válasszak. A második találkozásra a kolozsvári főtéren került sor. László Gyula régész barátom ajánlotta, hogy menjek el néprajz- kutatónak a székely nemzeti múzeumba. űrömmel álltam rá, hiszen már az egyetemen foglalkoztam tájnyelvi- és néprajzi kutatásokkal. Most már tudom honnan ered beszédének ize. A nagyszerű mester, Csűri Bálint egyetemi tanár úr oltotta belé a nyelv szeretetét. Esztendők kutatómunkája csiszolta, pallérozta ilyen szépre. — Munkámat, mint annyi más társamét félbeszakította a háború. Mázlim volt, kétszer is megsebesültem. — Mázli? — valahogy ide nem illőnek érzem a szót — és nem értem, miért mázli, ha valaki kétszer megsebesül? — Mert olyankor dolgozhattam- Folytathattam a kutatásaimat. Múze- ológussá igazán csak a háború után lettem. A Néprajzi Múzeumba kerültem, innen kezdve megjártam a múzeumi ranglétra minden fokát. Csak az evolúciós sorrend keveredett. — S hogyan lett végül is a mezőgazda- sági eszközök kutatója? — Az emberiség története elválaszthatatlanul összeforrott a földművelés történetével. Az ősi nagy kultúrák is ott alakultak ki, ahol a földművelésre kedvezőek voltak az adottságok. S a föld megmunkálásának eszköze az eke,az időszámításunk előtti negyedik évezredtől napjainkig nélkülözhetetlen jószága az embernek. Története szinte az egész emberiség története. Mint cseppben a tenger, ebben is benne van minden. SAMUEL, AZ ELŐEMBER VÉRTES LÁSZLÓ szobáját a Nemzeti Múzeumban az alvilági Cerberusnál is jobban őrzi két tábla. Az egyik, az előtér ajtaján; Silentium! — feliratul, feltűnő helyen függ. A másik, kevésbé feltűnő helyen, arról tudósit, hogy az ajtó csak gomb elforgatására nyílik. — Nem ismerek múzeuológusokat, csupán a múzeumi terület különböző szakembereit — mondja. — Következésképen én sem vagyok múzeológus. Már csak azért sem, mert nincs egyetemi végzettségem. Európa legjelentősebb ősrégészeti leletének feltárója. A tudományok doktora. Hangjából könnyed iróniát érzek. — Miért és hogyan lett akkor ősrégész? — Passzióból és jó néhány vargabetűvel — hangzik a lakonikus válasz. Később kibontakozik egy olyan pálya ive, amit joggal mondhatnék csodálatosnak és szerencsésnek, ha hinnék a csodákban s az emberi akaraterőnél többre tartanám a szerencsét. — Gyermekkorom óta iz- gazott, mi van a földben. Ifjúkoromban barlangkutatással szórakozum. Egyszer véletlenül őslénytani leletre bukkantam. így kerültem kapcsolatba a múzeummal, s megbízásukból őslénytani ásatásokat végeztem. Akkor egyébként napszámos voltam. Aztán jött a háború és hosszú időre véget vetett mindannak, ami emberivé teszi az életet. Vértes László a partizánok között harcolt. — A háború után kerültem a múzeumba. Harmincegy éves voltam és kezdhettem minden elölről. Mindjárt a mélyvízbe dobtak — ásatásoknál dolgoztam — meg kellett tanulnom úszni. Rengeteg energiát pazaroltam el és bizonyos dolgokban holtom napjáig nem lesz olyan áttekintésem, mint annak, aki elvégezte az egyetemet. 1957-ben jó néhány feltűnést keltő cikk nyomán, a jégkori barlangkitörésekről írt tanulmányával kandidátusi minősítést szerzett. 196'4-ben a régészet tudományának doktora lett. S közben 1963-ban Vértesszől- lősön megtalálta az egyetlen európai előembert, Sámuelt. — Az ásatásokat végző munkások keresztelték így. Azóta rajta maradt ez a név. És nem is tértünk el az általános szokásoktól, hiszen a világon minden előembernek van neve. Első pillanatban bizarrnak találom a tréfás elnevezést. A világhírű lelet — gondolom magamban — több tiszteletet érdemel. Igaz viszont, hogy nem én találtam rá. Vértes László és munkatársai, a tudományos dolgozók éppúgy, mint az első pillanattól kezdve vele együtt dolgozó vértesszöllősi ásatócsoport, nagyon is tisztában vannak felfedezésük jelentőségével. Sámuel — az évezredek távlatából lassan emberközelbe kerül — kezdünk megbarátkozni nevével. — Milyen munka folyik jelenleg Vér- tesszőllösön? — Az ásatást egyelőre befejeztük. A terep rendezése után a helyszínen maradt Sámuel lábnyomok fölé védőépületet emeltünk, itt az ősszel szabadtéri múzeumot létesítettünk. Egész életünkben azokra a találkozásokra készülünk, amelyek az alkotás, a teljes élet szépségét adhatják számunkra. Csendben közelítő, ritka pillanatok. Szerencsésnek mondjuk azokat, akik észrevették az alkalmat. Pedig a találkozások lehetősége mindannyiunk számára adva van. Minden azon múlik, vállaljuk-e, ésszel és szívvel felkészültünk-e rá? ők felkészültek! S. M. Foto: Lengyel Miklós 14
