Múzeumi Magazin 1968 (Budapest, 1968)

1968 / 1. szám

^iyU/ZC u mr/é' lm <L' Ért hiszek a múzeumok értelmében. Értelmében és hivatásában. Hivatásában és szépségében. Nem az idő kriptái a múzeumok! Nem a történelem halottas-könyvei! Nem a múlandóság szarko­fágjai! Én hiszek bennük, mert nemcsak a jövőben hiszek, de hiszek a múltban. A múzeumok éppúgy az élet jelentései, mint a természet, mint a társadalmak, mint az ember. A múzeumok éppúgy lét­önmagunkat őrzik, mint a mítoszok, az őskönyvek és az époszok. Nemcsak a természet kőzet-maradványait, a kővé-vált csontokat, tollakat, pikkelyeket, leveleket, viráporokat és koponyákat, nemcsak az ősi tegnap kő-üzeneteit őrzik, de őrzik az emberiség tegnapi­önmagát is: az álmokat, hiteket, vágyakat, mámorokat, bűnöket, önzéseket, tébolyokat, gyalázatokat, szerelmeket és halálokat. Ha jutok bárhova is a világon: mindig megnézem a múzeumokat, önma­gamat keresem bennük, titkos létem volt tartalmait. A Föld-lét tegnapi hangjait, amelyet némák ugyan, mint a kő-kürtök, megkö­vesedett trombiták, amelyet kőszájjal kő-katona fúj, de amelyek kő-hangjai, kő-rivalgásai mégis az eleven vér áramlását és bársony­áradását hozzák, az anyag csoda-virágzását, az emberiség-szellem virágzó mámorát. Aranyfonál-ingek, kupák, palástok, gyűrűs vaslánc-ingek, vas-sodrony-ingek, koronák, halállal teleírt halotti vásznakba tekert feketeragacs halottak, halotti bábuk, bebalzsamo­zott szent állatok, világoskék és arany halál-szobrocskák: madarak, vízilovak, macskák és sakálok, csodálatos vaskos gépezetek, fém- csipke-gépek, drótvázas hártya-rovar-denevér-szárnyak, amiket az ember repülni magára csatolt, fegyverek, pajzsok, mellvértek, sisa­kok, ló és ember-páncélruhák, a valaha vérrel és verejtékkel mocs­kosak és belül-harmatosak, a fény-kérgükön jégvirágosak és ciráda­rajzaikban megderesedettek, könyvek, bútorok, kínzóeszközök, sze­kerek, oltárok, edények, halottas urnák, képek, gobelinek, szobrok nekem az életet mondják, a folytatás fontosságát, a küldetés-hitet izzítják bennem, a jövő-szerelmet. Az egyetlen élet, a befejezhe- tetlen lét, a mindig kivirágzó anyag szerelmét. Mint a Louvre leg­csodálatosabb antik asszony-szobra: a guggoló meztelen asszony. Márvány-hasa puhán és telten buggyan és redőzik, a telt, kövér, kissé lelógó emlők, a fehérpórusos márványmirigy-emlőrózsák vilá­gítanak, mint a baglyok titok-szeme, a gömbölyű, márvány-eres térdek szikráznak, mint a gyönggyel-kirakott azték koponyák, márvány-köldöke tűz-csésze, élet-nyílása márványhabokkal teljes, karjaiba táncoló márvány-csecsemők kapaszkodnak, vállal: már- vány-époszok, s feszülő, húsos és teljes hátából, a végzetes kövér tompor fölött a gerincvonal hátközépi részén, a pórustalan már­ványhátból egy csuklójánál-letört csecsemőkéz áll ki, mint a hát csecsemőkéz-virága, márvány-szirom, titokzatosan és végzetesen. A márványhátba forrt márvány-ujjak, az asszonyhát tört korall- ága, a letört csuklócsonk durva kristály-csillogása, kőszikrája, a finom ujjacskák, tenyerek, a kézhát márvány-léte, a márványhús 2 alatt a csecsemőcsontvázkéz, a duzzadt és ragyogó asszonyi hátba nyílvesszőként fúródó márvány-csecsemőkézfej, a márvány halál­liliom! Ó, gyönyörű asszonyiság gyermek-koszorúban!, ó, halál vak figyelmeztetése! Asszonyi hátba forrt márvány-csecsemőkéz, aki ott virágzói örökké a szerelmes teljesség, a vad nőstényi termékeny­ség, a guggoló márvány-anya hátában, a márványmerengés mögött, kis koponyahéj-nélküli márvány-fogsor, mint rovarok megkövese­dett rágószerve a kő-pórusos kő-kéreg-fejjel, szarvasbogár deres, elmeszesedett kitin-kéreg-fejű szarvollói, amiről a törzset letörték, mélytengeri fagyott márvány-viaszrózsa, megkövesedett gyermek­csillag, márványtűz-gyökértekervény ott világítasz merengő, rohanó, világmegváltásra-vágyó életemben!

Next

/
Oldalképek
Tartalom