Múzeumi Közlemények 1972 (Budapest, 1972)

1972 / 2-3. szám

Megfelelő összhangban van a természet rendje és szépsége, az ismeretanyag és a látványosság. Nem kötik merev rendszertani sablonok. Az átlagnéző sem unatkozik. Minden terem egységesen szép, nyújt valami impozáns látnivalót, mond valamit a látogatónak. Ugyanakkor alkalmat kínál a részletekben való elmélyülésre is. Szép ásványok, őslények - főként a mammut -, valamint nagytömegű rovaranyag, páratlanul szép fegyverek "viszik" a kiállítást. A közepesen sikerült diorámát ötletesen egészíti ki a kísérő hang. A vidéki természettudományi kiállítások színvonala valószínűleg még sokáig nem szárnyalja túl a gyöngyösit, mégsem hallgathatjuk el a rendezés és kivitelezés néhány következetlenségét, túlzását: oda nem illő és hiányos a Gyöngyös történetére utaló néhány tárgy; az egyébként rendkívül szép fényképek és vetített diaképek kissé öncélúak, dekorációként, pusztán gyönyörködtetésre szolgálnak anélkül, hogy a néző tudná, mit is lát; az őslények díszítő háttérlemezei kifejezetten félrevezetnek, azt a képzetet keltvén, mintha a Mátra vidékén feltárt fosszilis lenyomatok öntvényei lennének, holott recens anyagokról készült dekorációról van csupán szó; hiányoljuk az ember és a természet kapcsolatának (bányászat, fakitermelés) teljesebb bemutatását.

A többi kiállítás a megyében általában megfelelő, a helytől és a rendelkezésre álló anyagtól függően gazdagabb, vagy szerényebb formátumú.

Kiemelkedő együttes a kisnánai vér ás szomszédságában lévő nemzetiségi néprajzi bemutatóhely, a parádi palócház, a mikófalvi kisnemesi lakóház és kovácsműhely. Berendezésükben főleg az enteriőrszerű megoldás érvényesül maximális szakszerűséggel és igényességgel.

A hevesi és hatvani kiállításokat a rendelkezésre álló helytörténeti anyag határozza meg. Az előbbinek vegyes összetétele, szerteágazó jellege tűnik fel, az utóbbinál a régészeti és nép- művészeti anyag dominál. A célnak mindkét kiállítás megfelel, igényes múzeumi szempontok szerinti értékelése és vizsgálata azonban nem lehetséges.

210