Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2006 (27. évfolyam, 1-12. szám)
2006-05-01 / 5. szám
m^TlIZEUMI J^fRLEVÉU© In memoriam Erdélyi Péter (1946-2006) Ötvenkilenc évesen meghalt egy Csongrádon élő középiskolai tanár és helytörténész-muzeológus. Szeretett tanítani, szerette a múzeumi munkát. A lakás-iskola-levéltár-múzeum másfél kilométeres útvonalán járt nap mint nap. 1970-ben végzett a József Attila Tudományegyetem magyar-történelem szakán. Feleségével először Kalocsán tanítottak, majd átjöttek Csongrádra, felesége szülővárosába. Középiskolai tanári munkája mellett levéltári kutatással kezdett foglalkozni. 1986-ban lett a helyi múzeum félállásos munkatársa. Valamikori középiskolás, majd egyetemista diáktársként, tehát régi ismerősként hívtam helytörténésznek. (A meghívás főállású munkára szólt, de Péter félállásban vállalta. Főállásban megmaradt tanárnak.) így lett muzeológus. Ebben a minőségében beleltározta a múzeum könyvtára archív könyveinek jelentős részét, kialakította a helytörténeti dokumentum- és fotótár helyi leltározási és tárolási módját, létrehozta és gyarapította a helytörténeti adattárat. Részt vett az 1990-es években a kis tájmúzeumunk története megírásában. A város és az ügyvéd Kossuth kapcsolatát a 9 Kossuth levél felhasználásával vizsgálta, ennek eredményeit több tanulmányban megjelentette. Neves csongrádi személyek múzeumba került hagyatékát módszeresen feldolgozta, publikálta. Több helyi képviselőválasztást vizsgált. Kutatásai eredményeiből rendszeresen tartott helyben és vidéki szakmai programokon előadást. Múzeumi kiadványok: Múzeumi kutatások Csongrád megyében (a MKCsM) több kötete, a Múzeumi Füzetek - Csongrád számainak szerkesztésében részt vett. Időszaki kiállításokban dolgozta fel a város történetét, mutatott be hagyatékokat. 2001-ben az ő rendezésében nyílt meg az állandó kiállítás várostörténeti része. Jó érzékkel végezte múzeumpedagógiai munkáját, hagyományos tárlatokat vezetett, rajzos művészettörténeti foglalkozásokat talált ki, a vadász diákjait az állandó kiállításában vizsgáztatva vitte közel a történelemhez. Iskolai történeti vetélkedők feladataiba mindig szerepeltetett helytörténeti-néprajzi kérdéseket, ezeket múzeumi műtárgyakkal, dokumentumokkal szemléltette. Sok-sok embert tett középiskolásként a történelem, a helytörténet és egyben a múzeum iránt érdeklődővé. Hosszú betegsége utolsó időszakában is részt vett időszaki kiállítás rendezésében, megtartotta felolvasó ülési előadását, az utóbbi szövegét időben leadta publikálásra. Mindezt tette példás önfegyelemmel. Az utókorra szabatosan fogalmazott leírásokkal, és szép, olvasható írással vezetett leltárkönyveket hagyott. Ennyi volt egy életből 20 évnyi muzeológusi munka, és ez nem is kevés. Volt iskolatársként, kollégaként és főnökként köszönöm, hogy részem lehetett a közös munkában. Szűcs Judit In memoriam Kőszegi Frigyes (1933-2006) Búcsúzunk Frigyes,... több mint tíz évvel a nyugdíjba vonulás után, immár örökre. Búcsúzunk a régésztől és múzeumvezetőtől, a kollégától, aki szakmai pályafutása legnagyobb részét a Budapesti Történeti Múzeumban töltötte. Kőszegi Frigyes 1956-ban szerzett diplomát az ELTE Bölcsészettudományi Karán, muzeológia és ősrégészet szakon. Az egyetem elvégzését követően rövid ideig vidéken dolgozott, s 1963-ban a Budapesti Történeti Múzeum Ős- és Ókortörténeti Osztályának munkatársa lett. 1959-ben bölcsészdoktori címet szerzett, majd 1979-ben sikerrel védte meg kandidátusi értekezését szűkebb szakterületének, a késő bronzkor kutatásának területén. Ekkor már a Régészeti Osztály vezetője volt, s alig tíz év múlva pedig a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettesi posztját töltötte be, egészen nyugdíjba vonulásáig, 1993-ig. Nem érzem tisztemnek ehelyütt Kőszegi Frigyes szakmai érdemeinek elsorolását. Ezt majd megteszik a szakmai folyóiratok nekrológjai s az utókor értékelése. Tanulmányai, cikkei kellő alapot adnak ehhez, annak ellenére, hogy sokrétű vezetői munkája sokszor nem engedte, hogy szakterületével, a Dunántúl és Budapest késő bronzkorával, elismert tehetségéhez és érdeklődéséhez mérten foglalkozzék. Inkább érzem feladatomnak a múzeumvezető méltatását, aki harminc éven át, sokszor lehetetlen politikai és gazdasági helyzetben végezte munkáját, s mindvégig - legalábbis a kívülálló számára úgy tűnt, - rendíthetetlen nyugalommal. Az intézmény második embereként, szinte a háttérből segítette tapasztalatával és vezetési gyakorlatával a mindenkori főigazgató munkáját. Ha fellapozzuk a Budapesti Történeti Múzeum történetéről szóló kiadványt, meggyőződhetünk erről. Aktívan részt vállalt a BTM 1973-tól 1985-ig tartó óbudai feltárási kampányának irányításában. Gyakori és rendszeresjelenlétével segítette a több régészeti osztály összehangolt munkáját igénylő feltárások zökkenőmentes lebonyolítását. Éppen az ebben az időszakban szerzett tapasztalatokon alapul az a rutin és csapatmunka, ami a BTM mai régészeti tevékenységét jellemzi. Főigazgató-helyettesként - bár mindvégig folyamatosan szervezte, irányította a Régészeti Osztályt is - az intézmény egészét átfogó vezetői munkában vett részt. Részt vállalt nemzetközi kiállítások szervezésében, s éveken keresztül főszerkesztője volt a BTM hagyományos folyóiratának, a Budapest Régiségeinek. De mindezek mellett - vagy inkább ezek felett - Frigyes a legmegértőbb főnök volt. Akitől nem félt az ember, akinek mindent el lehetett mondani, s aki nem tartott haragot. Szerettük. Emlékezetünkben ilyennek őriztük meg. Hiányzott, amikor nyugdíjba ment, s örültünk, ha hírt hallottunk róla, egészen az utolsó, szomorú hírig, ami a végső búcsút jelentette. Búcsúzunk Frigyes...immár örökre. Nyugodj békében! Zsidi Paula 169
