Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2005 (26. évfolyam, 1-12. szám)
2005-03-01 / 3. szám
mJ2fúZEUMI i^ÍRLEVÉL Jg> járt, hogy le kellett bontani az iszlám, a középkor, az alatta lévő római kori, Ptolemaiosz-kori rétegeket. Ennek folytán ritka esetben, csak nagyon reprezentatív emlékeknél, mint pl. a bawiti és a szakkarai kolostorok esetében került sor arra, hogy az ásatások célkitűzése a késő antik - korai bizánci régészeti emlékek feltárása legyen, különben ezeket lehordták. Ha a lehordott tárgyak érdekesnek tűntek, múzeumba kerültek. Mivel a régészeti dokumentáció a 20. század közepéig még a fáraonikus ásatásokon sem volt nagyon pompázatos - kivált azért, mert az volt az általános vélekedés, hogy a homokban úgysincs stratigráfia -, ebből az következik, hogy a fáraonikus korok utáni régészeti leletek keltezetlenek, kontextus nélküliek. Ez oda vezetett, hogy amikor az első kopt múzeumi katalógus - a kairói Egyiptomi Múzeum akkori gyűjteményéé -, megszületett 1904-ben, akkor ezekben a tárgyakban nem történeti-művészettörténeti tényeket látott a katalogizáló JosefStrzygowski, a híres bécsi művészettörténész, hanem egy mentalitásnak a kifejeződését, a kopt keresztény mentalitást. S evvel meghatározta a művészettörténet elméleti szintjét, mondván, hogy ezek a tárgyak szembenállást jelentenek a klasszikus művészet kánonjával, és egy egyiptomi paraszti művészetnek az emlékei. Ami a korukat illeti, ott egy másik jelentékeny tévedés szabta meg a kutatás irányát, amely egy 1890-es években folytatott ásatáshoz kötődik az ókori Hérakleopolisz Magna, a modern Ahnasz területén. Eduard Naville egyiptológus gránit oszlopokon bizánci márvány oszlopfőket talált itt. Mivel a helyszínt érdekesnek találta, a környéken is kutatásokba kezdett. Az oszlopfejezetek a Kr. u. 4. század második feléből való bizánci importból származtak. Az oszlopokhoz tartozó padlószint alatt két méterrel egy nagy sorozat építészeti faragványra bukkant, nagyrészük ornamentális és kisebb részük figurális díszítésű volt. Az utóbbiakon pogány mitológiaijelenetek voltak, már akkor az ő számára is felismerhető késő antik stílusban. Léda és a hattyú, és egyéb mitológiai alakok - fönt pedig kereszttel díszített bizánci oszlopfejezetek. „Egyértelmű" volt a helyzet, az oszlopok egy keresztény templomhoz tartoznak, s a számára „a környéken” heverő kövek - amelyek a valóságban egy más rétegből, más építészeti kontextusból valók voltak -, egyidejűnek tűntek, s ennek a keresztény templomnak a díszítésére alkalmazták őket. Egyben „kiderült” az is, hogy a kopt keresztények templomaikat mindenféle pogány mitológiai jelenetekkel díszítették, és az ezeken lévő ruhátlan figurák az ő „obszcén mezítelenség” iránti különös vonzalmukat tükrözik. Ez a mítosz egészen eltartott az 1960-as évekig, a dolgok keltezése iránti közönnyel együtt, mert senkinek sem akarózott a relatív és az abszolút kronológia kidolgozására irányuló hatalmas munkába belefogni, eltekintve Ernst Kitzinger egy 1938-as tanulmányától. Egyszerűbb volt a kopt művészet emlékeiben egy „örök mentalitás” bizonyítékait látni. Amikor a hatvanas évek elején egyszercsak beindult a „nagy kopt boom” az 1963-as esseni kopt kiállítással, ami aztán végigment Svájcba, Franciaországba, Németországba, Ausztriába, akkor zömmel ez a fajta kép maradt fenn. A Strzygowski-féle döntés, hogy a kopt művészet tudatos népi szembeszegülés volt az idegen bizánci befolyással, avval járt, hogy ajó minőségű, jó stílusú késő antik-korai bizánci jellegű kőfaragványokat, fafaragványokat, falfestményeket nem koptnak, hanem „importált” művészetnek tekintették. Kétféle emlékanyag volt ebben a szemléletben valóban kopt: a gyengébb minőségű és tömegtermékek, valamint a 7. század utáni időben keletkezett emlékek. Magam a hatvanas évek végétől mindig is szerettem volna egy jobb kronológiai képet létrehozni 4—6. századi kopt kőfaragványok vizsgálatával, és ezen a téren elég sok munkát végeztem. így hát nagyon érdekes feladatot jelentett, amikor felkértek ennek a kiállításnak a megrendezésére: arra késztetett, hogy szélesebb művészettörténeti anyagra terjesszem ki azt, amit sikerült a Kr. u. 4—6. századi kőfaragványok kronológiájával kapcsolatban kidolgozni, és ami általában kedvező fogadtatásra is talált a hetvenes évektől fogva. Másrészt azokat az értelemszerűen szétszórt felismeréseket, amelyeket az Iparművészeti Múzeum és a Szépművészeti Múzeum gyűjteményeinek a feldolgozása során tettem, most megkíséreltem belehelyezni egy nagyobb kontextusba. Ez a nagyobb kontextus a késő antik - korai bizánci oikumené művészete. T. i. csak ez adja meg nekünk - ásatási leletek hiányában, illetve összefüggések ismerete nélkül - a módot arra, hogy elhelyezhessük a kopt művészetet a maga valódi történeti dimen-Vadászó kentaur. Mészkő dombormű. Budapest, Szépművészeti Múzeum. Ltsz.: 93.11.A 77 T
