Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2005 (26. évfolyam, 1-12. szám)

2005-03-01 / 3. szám

m^íúzEUMi JííVLiMtim kamra. A hely jó, s azt gondoljuk teljes egyetértésben a kollégáimmal, hogy ezt a Tanulmánytárat itt, ebben az épületben kell kialakítani. Benyújtottuk a tárcához (NKÖM) a beruházási tervet, s ha az idén el tudjuk kezdeni, akkor jövő tavasszal megnyitjuk a múzeum említett két szintjét, ahová válogatott, meghatározott tárgyakat helyezünk el és mutatunk be, nem kiállítási, hanem raktári térben, továbbá ehhez a gyűjtemények feldolgozásával még a háttérben lévő tárgyakat is megismerhetővé, kutathatóvá kívánjuk tenni. Amit még nagyon fontosnak tartok megjegyezni, az szintén összefügg a szűkebb környékünkkel. Itt „ülünk" a Budapesti Műszaki Egyetem szomszédsá­gában, és ebből adódik az egyébként nem túl újszerű felfedezés: az egyetemistákkal való kapcsolatfelvétel. A tervünk azonban nem csak ennyi, azt szeretnénk, hogy a Műszaki Múzeum az egyetemi oktatás tárgyi háttere legyen. Ezen kívül pedig egy múzeumpedagógiai progra­mot is kidolgozunk az általános és középiskolások számára, s az említett átalakítás során egy gyerek­foglalkoztatót, gyereksarkot szeretnénk berendezni, hogy a fiatalabb generációt is be tudjuk csalogatni az épületbe. Ehhez szeretnék olyan bemutató esz­közöket szerezni, amelyek az ún. gyerek Science Center-ekben találhatóak, de természetesen nem kis Csodák Palotájára gondolok! A lényeg egy, hogy „beszoktassuk" a látogatókat a házba. > M. E .Tíz évvel ezelőtt ez a világ vége volt... most körbe vagytok építve cégekkel. Őket nem lehet megmozgatni? > K. Sz. E.: Szeretnénk a szponzorálásba bevonni tőkeerős cégeket, viszont a támogatás szempontjá­ból nem igazán nyerő, ha az ember „csak” egy raktár felújításba szeretne belefogni. Nekünk most olyan támogató kellene, aki még abban is segít, hogy ezt az épületet kívül-belül megújíthassuk. A program elkészült. > M. E. Nagyon tetszik a programodban, hogy nem akartok mindenáron ebből az épületből menekülni. > K. Sz. E. Nézd, kényszerhelyzetben vagyunk. Én is beleírtam az igazgatói pályázatomba, hogy „valahol kiállítóhelyet kell találni..." De nem tudom, hogy pél­dául egy belvárosi kiállítótermet ki szeretne nekünk megfinanszírozni? Én abban is gondolkodom, hogy egy régi gyárépületben - akár alkalmanként -, vala­mi múzeumi happening-félét mutassunk be, bármit, csak hogy a figyelmet magunkra irányíthassuk. Ka­tasztrofálisnak tartom - s ez a mondanivalóm lényege -, hogy most, amikor már a művészeti múzeumok (ugyanez vonatkozik pl. a természettudományokra, a néprajzra is) komoly sikereket tudnak maguk mö­gött -, még most sem jött el az idő, hogy az abszolút mostohagyerek műszaki muzeológia is kapjon tá­mogatást és figyelmet! A prioritások sorrendjét úgy kellene a szakmának is felállítania, hogy mi az utolsó helyről előbbre kerüljünk. Annál is inkább, mert van programunk, a munkatársaim kezdenek bízni abban, hogy ki fogunk ebből a kátyúból kerülni. Természe­tesen alapvető a kulturális tárca támogatása, de azt a lassan virágba szökkenő reményt, hogy a kollégáim is higgyenek abban, nincsenek ide, a Kaposvár ut­cába bezárva, a vezetés mellett a szakmának is meg kellene értenie. Hogy a mostohagyerekségnek véget kell vetni. A programunk lehetővé teszi, hogy a lá­togatók - és különösen a fiatalok - visszataláljanak ide, hozzáférjenek a gyűjteményekhez, és nem csak digitális módon, mert az kevés. Naiv vagyok, ha azt kérem, hogy ne csak más, hanem végre mi is kapjunk prioritást! Nem azt kellene tenni, hogy a huszonnyol­cadik - egyébként nagyon jó - programot támogassák újfent, hanem azt az elsőt, amit a munkatársaimmal együtt most letettünk az asztalra. A meglévő szakemberekben, akiket felkértem, hogy maradjanak, remény kezd ébredni, hogy van kitörési lehetőségük. Az újak - akik eleve azzal a bizalommal jöttek ide, hogy ez egy jó múzeum lehet, és érdemes ezért dolgozni - elvárják, s én is elvárnám a saját szakmámtól, a muzeológia minden ágától, hogy vegyék tudomásul, van itt egy nagyszerű múzeum, aminek esélyt kell adni. Egy kis megértést kérek a többi intézmény vezetőjé­től! Nagyon fontos lenne, hogy a mai és a jövendő műszaki szakemberek megismerjék a tényleges tár­gyak, műszerek, gépek működését, mert bármit ter­veznek számítógépen, soha nem lesz meg az az em­pirikus élményük, hogy az valójában működik! (Ezt egyébként nem én találtam ki, hanem egy idősebb és nagyon tapasztalt mérnöktől hallottam.) Többek között erre is szolgálhatna ez az intézmény. > M. E. Nekem van egy gyanúm, érzésem, amióta történe­lem szakosként- régészként létezem. A tudomány mára bor­zasztóan specializálódott. Nekem a Műszaki Múzeummal mindig az volt a problémám, hogy ez egy massza. Műszaki tárgyak parttalan halmaza. Például az Öntödei Múzeum, a Textilmúzeum, a Duna Múzeum azért használható fel a kutatómunka, az archaeometria, a gyakorlati tapasztalat terén, mert van egy szigorúan vett specializációja, pontosan körülhatárolt szakmai, technikatörténeti háttere. Azt a kívül­álló is jobban fel tudja fogni. Valamiféle szakmaifebsztást a raktári átrendezés ürügyén meg kellene tenni, mert a távcső­től a mosógépen át a kis műszerekig tartó halmazzal az ember se látogatóként, se kutatóként nem tud mit kezdeni. 93

Next

/
Oldalképek
Tartalom