Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2004 (25. évfolyam, 1-12. szám)
2004-01-01 / 1. szám
szetben és a textilművészetben az emberi alakok és a drapériák klasszicizáló kivitele mutatja. A kereszténység terjedésével a 4. század közepétől a művészeti kifejezés klasszikus hagyományai új, a keresztény témák és jelképes ábrázolások által meghatározott formanyelwel ötvöződtek. Az új formanyelv kialakulását nagyban befolyásolták a kereszténység keleti központjaiban, elsősorban is Konstantinápolyban (a késő római és bizánci birodalom fővárosában), és az egyiptomi Alexandriában alkotott képtípusok és formák. A keresztény tanítást, a bibliai elbeszéléseket képekké fogalmazták, s e képeket „felírták" a templomok falaira, hogy értelmüket a papok az istentiszteletek alkalmával megvilágítsák, s a hívők eszébe és szívébe véssék - de az új hit beszélő képei és szimbólumai elemi részévé váltak az egyiptomi keresztények mindennapi életének is. Bibliai jelenetek és alakok, szent szimbólumok éppúgy megjelenhettek a gazdagok palotáinak falain, a palotákban használt drága edényeken és az arisztokrácia által viselt szöveteken, mint a szegényebbek számára gyártott tárgyakon. Az aranyon vásárolt selymeken és az igénytelen len- és gyapjúfonalból szőtt szöveteken, a drága ezüsttálakon és az olcsó agyagedényeken ábrázolt keresztény jelképek funkciója azonos volt: mágikus erővel védték a tárgyat és tulajdonosát. A Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének új szerzeménye, az itt kiállított, nílusi agyagból készített gabonatároló edény valamikor a 7. század folyamán készülhetett. A nagyméretű edényt (magassága 69.5 cm) két külön korongolt félből illesztették össze, az illesztés helye jól látható az edény alsó harmadánál. A talpgyűrű és a fülek - amelyek közül az egyik modern pótlás - külön készültek. Az edény külsejét matt fehér bevonat borítja, erre került az edény felső felén a díszítés. Az edény alsó felén látható kötéllenyomatok azt mutatják, hogy a két edényfél összeillesztésekor az alsó részt több helyen körülkötözve óvták a deformálódástól. Az edényfal vékonysága és szilárdsága olyan fazekasműhelyre vall, amelynek kemencéjében jó minőségű tömegárut lehetett gyártani. Mindazonáltal a budapesti edény két felét gondatlanul korongolták és illesztették össze, ennek következtében az edényfal az égetés folyamán egy helyen hosszan megrepedt. A díszítés barna és vöröses narancs színű földfestékkel készült. A festés szerény színvonala arra vall, hogy a műhely nem alkalmazott külön mestert a festett díszítés elkészítésére: az bizonnyal az edényt kiformáló fazekas munkája. Noha csak naív ábrázolás telt tőle, annak értelmével a jelek szerint teljesen tisztában volt. Az edényfülek az edény felső részét két ovális árkáddal kereteit képmezőre osztják, amelyeket egyegy önálló, szimbolikus ábrázolás tölt ki. Az egyik képmezőben galamb, a másikban szőlőfürtökkel megrakott szőlőtő látható, két oldalán galambokkal. Az egyedül ábrázolt madár nyakára festett kereszt a megváltásra utal: a madáralak a Paradicsom ígéretével bíró keresztény hívő jelképes ábrázolása. A másik képmező szőlőlugasa Krisztust, az örök élet forrását jelképezi; az üdvözült keresztény ismét galamb alakjában jelenik meg. A rokon kép, amelyben a szőlőtő helyét a győzedelmes kereszt foglalja el, a korai bizánci művészet leggyakoribb motívumai közé tartozik. A díszítés rendszere és az ábrázolt témák arra vallanak, hogy a budapesti edény készítője jól ismerte az elit számára gyártott drága agyagedények díszítésének számos formáját és motívumát. A madarak kettős vonallal rajzolt kontútjai azonban ennél közelebbről is meghatározzák mintáinak forrásvidékét: amint erre szakkarai edényleletek utalnak, ez a vonás egy a 6. század végén, a 7. század elején működő műhely jellemzője volt, amelyet összefüggésbe hozhatunk a kora bizánci Egyiptom egyik legjelentősebb művészeti központjával, a szakkarai Jeremiás-kolostorral. Török László 2004. január
