Bodó Sándor - Víga Gyula (szerk.): Magyar Múzeumi Arcképcsarnok (Budapest, 2002)
T
893 Tompa az újonnan felállított, önálló Ősrégészeti Tanszéken (1940); haláláig e tanszék vezetője. - Munkássága rendkívüli hatást gyakorolt mind a m., mind a nemzetközi őskorkutatásra. Vallotta, hogy az őskori kutatás leghitelesebb forrását a szakszerű feltárásból származó leletek, vmint az ásatások során tett megfigyelések képezik. Különösen fontosnak tartotta a sztratigráfiai jelenségek megfigyelését, amelyeket a relatív kronológia kidolgozása alapjának tekintett. E régészeti felfogásnak megfelelően arra törekedett, hogy az MNM őskori gyűjt.-ét minél több, ásatásból származó, „hiteles" lelettel gyarapítsa. 1923 őszétől az 1930-as évek végéig több mint 30 feltárás vezetője, ill. résztvevője. Ezek az ásatások jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy az 1937-ben megrendezett új régészeti kiáll.-on már ilyen leletanyaggal mutathassák be az őskor történetét. A települési régészet híveként elsősorban a telepásatást tartotta nélkülözhetetlennek. Rendkívül gazdag ásatási tevékenységének zöme bronzkori tellek kutatása volt. Bekapcsolódott a tószegi Laposhalom feltárásába (1923, 1924,1927, 1928), rövid, szondázó ásatást végzett a sarkadi Peckesváron (1925). Legjelentősebbek további feltárásai: Nagyrév-Zsidóhalom (1925, 1927), Hatvan- Strázsahegy (1934, 1935), Füzesabony- Öregdomb (1931,1933-1935, 1937). Tapasztalatai alapján igyekezett képet alkotni a Kárpát-medence bronzkorának települési viszonyairól. A telepásatások mellett nem mellőzte a bronzkori temetők feltárását sem. A kisebb, szondázó ásatásokon kívül (Dömsöd, 1928; Bodrogkeresztúr-Vásártér, 1929; Áporka, 1930; Iváncsa, 1934; Meszes, 1935) fontosak a füzesabonyi kultúra gazdag leletanyagot tartalmazó temetőiben, Megyaszón (1932, 1934) és Hernádkakon (1934, 1935) végzett feltárásai. Az 1920-as években két ásatás az újkőkor iránt is felkeltette érdeklődését; Bodrogkeresztúr- Kutyasoron a tiszai (1926), Borsodon, a Derékegyháza nevű dombon a bükki kultúra telepét kutatta meg (1928). Az itteni eredmények hozzájárultak a hazai neolitikum első rendszerező monográfiájának rövid időn belüli megjelenéséhez. A lengyeli sánc területén - kiváló külföldi kollégákkal, A. E. Giffennel és G. Bersuval együtt - végzett feltárásának (1928) eredménye egy korábbi téves vélemény megcáfolása: a sáncot a korai vaskorban emelték, s nincs köze az ott eltemetett újkőkori, ill. az ott élt bronzkori népekhez. Bár ásató tevékenységét egy.-i munkája mellett sem hanyagolta el, a háborút megelőző, majd a háborús idők miatt már csak két ízben volt alkalma tanítványaival ásatást végezni (Vaskút, 1939; Bárca, 1941). Az első m. kutató volt, aki az ősrégészetet igazi őstörténelemnek tekintette. Rövid pályája alatt fő céljának a m. föld őstörténetének megírását tartotta. Elsősorban szintetizáló, és nem regisztráló típus volt; kisebb cikkekben ismertetett néhány fontosabb leletet, ill. az Archaeologiai Értesítő hasábjain röviden beszámolt egy-egy feltárásáról, azok részletes feldolgozására azonban nem kerített sort. Terepmunkáinak eredményeit elsősorban arra használta, hogy azokból a Kárpát-medence őskorának kronológiai rendszerét felépítse. Kutatási eredményeit három szintetikus műben ösz- szegezte. A szalagdíszes edényművesség kultúrája Magyarországon. A bükki és tiszai kultúra (1929) c. monográfia mérföldkövet jelentett az újkőkor addig meglehetősen elhanyagolt hazai kutatásában, s komoly nemzetközi visszhangot váltott ki; minden esetben az ásatások eredményeire alapozva határozta meg a kultúrák időrendjét, fejlődési fázisait, elemezte eredetük, megszűnésük körülményeit, vizsgálta elterjedésüket, kapcsolataikat, és megjelölte szerepüket és helyüket az egykorú európai környezetben. Második összegző műve, talán legjelentősebb munkája, a 25 Jahre Urgeschichtsforschung in Ungarn c. monográfia (1937) a m. föld őstörténetét tárgyalja az újkőkortól a La Téne- kor végéig. A könyv legvitatottabb fejezete a bronzkor szintézise. A bronzkor kialakulásáról vallott nézeteiről A bronzkori kultúrák kialakulása Magyarországon c. akad.-i székfoglalójában már korábban beszámolt (1936). A korszakot a tószegi teli telep négy periódusa alapján négy szakaszra osztotta fel, s ezeket a környező területek kultúráival azonosította; ezzel Tószeg az egész alföldi bronzkori fejlődés központi helyzetű időrendi bázisává vált. A bronzkoron belül három régió (K-i, Ny-i, E-i) kultúráját vizsgálta és különböztette meg, külön kiemelve
