Protestáns Tanügyi Szemle, 1944
1944 / 1. szám - Nagy Sándor: Háború és Krisztus
4 Nagy Sándor: Háború és Krisztus sokat idézett nyilatkozatából, melyet a Geisemánéban csakugyan ellenállni akaró Péterhez intéz : ,,valakik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniek“ (Máté 26 : 52), azt akarná kiolvasni, hogy Jézus tehát mindennemű fegyverfogást tilalmaz : elfelejti, hogy ebből megint csak az önvédelem jogossága csendül ki, mert benne lévén az az értelem, hogy a fegyverfogó támadó fegyveres védekezővel találja magát szemben. Felette fontos a fenti igazságok megállapítása, mert a keresztyén lelkiismeretet szörnyű nyomás alól szabadítja fel. ha tusakodik magában a fegyverfogást érintő isteni akarat és az emberi kötelesség- teljesítés látszólagos összeütközése körül. Mert bizony csak álom maradt, amit Tertulliánus, a II. század második felében és a III. század huszas évéig élő egyházatya esengve remélt, hogy t. i. ,,Krisztus a Péter lefegyverzésével minden katonát leszerelt.“ Maradt a világ továbbra is, ami addig volt : a kapzsiság, az irigység, a számítás, a haszonlesés, a gyűlölség, az erőszak, a hatalomvágy, a vérengzés világa. Ez indulatok tombolásával szemben az első keresztyénség sokáig szenvedőlegesen viselkedett. Hanem aztán kezdett kérdésbe jönni : vájjon Isten akarata-e az, hogy az ő választottal a földről kiirtassanak? Fogtak tehát fegyvert, és magukat védelmezték. S tudjuk, diadalmasan. S Augustinus (az ötödik század fordulóján) már ebben a gondolatkörben él. ,,Ha a keresztyén tudomány — írja — minden háborút kárhoztatna, inkább azt mondaná (t. i. Keresztelő János) azoknak a katonáknak, akik az üdvösség felől tanácsot kérnek, hogy fegyvereiket hajítsák el és vonuljanak vissza a katonaságtól. Ámde ez mondatott nékik (Luk. 3 : 14) : Senkit meg ne rontsatok, senki ellen ne panaszkodjatok és a zsoldfaitokkal megelégedjetek.“ És most lepereg Krisztus születése óta 15 évszázad. Megjelenik a történelemben az a férfiú, aki az evangélium leikébe legmélyebben tudott behatolni : Kálvin János. Mikor ő az Institutiójának végén „A polgári kormányzatról“ szóló fejezet 10. pontjában az ölés, majd abból kifejlően a háború kérdéséhez jut el, először megdöbben ; a problémát „igen súlyos és nehéz kérdésnek“ mondja. Nem habozik azonban mihamar kimondani, hogy ,,aki idegen vidékre, amelyhez semmi foga nincs, ront be, és azt ellenségesen pusztítja : mindnyájan rablóknak tartandók és büntetendők. . . az efféle háborúviselés a Szentlélek számos bizonyság- tétele szerint igenis törvényes... Ámde — teszi hozzá különös nyomatékkai — a béke' megmentéséért mindent el kell követnünk, és csak a legutolsó és már kikerülhetetlen esetben kell fegyverhez nyúlni.“ Ehhez a felfogáshoz csatlakozik a Második helvét hitvallás is, míg a Heidelbergi káté a kérdés érdemleges fejtegetésébe nem bocsátkozik. És most legyünk őszinték. Tartozunk ezzel magunknak, egymásnak, Krisztusunknak, Istenünknek. Tegyük fel a kérdést : vol- tunk-e mi, magyarok, magyar keresztyén nemzet, valamikor hűt-
